30. Álom és valóság

- Peti! Fejezd már be! Te is! – ordítottam rájuk. Castiel és Peti volt az, aki ennyire felhúzott. Már megint összevesztek.
Az előzménye ennek annyi volt, hogy mikor testnevelés óra után mentem a terembe Castiel elrobogott mellettem a barátaival és fellökött. Nem is figyeltek rám, csak futottak tovább.
Szerencsére nem esett semmi bajom, de miután Cast nem kért bocsánatot, és nem segített akkor, Péter megharagudott rá – amit tetőzött az utóbbi időben mutatott viselkedése is -, és most itt állnak előttem, és egy ilyen kicsinységen civakodnak.
Én sem voltam feldobva attól, hogy kis híján átgázoltak rajtam, de nem csinálhatok felhajtást ebből. Hiszen egyszer fordult csak elő, és biztos nem direkt csinálta.
- De hát már annyiszor el kellett tűrnöd a nagyképű fejét! Elegem van belőle! – mutogatott Castielre és majdcsak nekiugrott volna, ha én nem állok az útjába.
- Ez nem megoldás! – kezdtem. – Jobb lenne, ha leülnénk és nyugodtan megbeszélnék. Nem?
- Nem! – lökött arrébb Peti. Ezt az oldalát még nem ismertem. Nagyon megbántott vele. Aztán odament Castielhez és egy fülessel díjazta az alakítását. Cast csak röhögött, de tőle mit is várjon el az ember? Mondjuk a tasli után fogta a fejét.
- Én tényleg sajnálom! – nevetgélt. Én csak gyorsan elrángattam onnan Petit.
Kimentünk az iskolakertbe.
A Napocska szépen sütött fen az égen. Jó idő volt, felhő is csak pár szálingózott a levegőben.
Leültünk egy padra. Péter még mindig elég dühös volt, ahogy én is rá.
Hogy képzeli? Jó, Castielnél tényleg elszaladt a ló, de tényleg ez volt a helyes megoldás? Tényleg ez kellett ahhoz, hogy megértse, ez nem mehet így tovább?
Ha?
- Te figyelj már ide! – legyeztem Peti előtt kezeimet.
- Igen? – nézett rám meglepetten.
- Miért csináltad? Tudod, hogy ő nem változik meg, tudod, hogy semmi értelme ennek… Akkor miért?
- Nem bírtam, bocsánat – sóhajtott.
- De ez nem megoldás! Ez így nem jó! – álltam fel idegesen.
- Akkor mit tegyek? Mit? Kérjek tőle is bocsánatot? – állt fel ő is.
- Nem tudom… - fordultam el tőle.
- Most meg mi van? – fordított volna meg, ha én nem állok ellen.
- Haragszom rád! – toporzékoltam.
- De…de…? – dadogott. Magam se értettem, miért haragszom rá, de azt éreztem, hogy ez az ő hibája, főleg. Persze Castiel is abbahagyhatná az „akkor is idegesítem” viselkedését, de csak azért csinálja, mert Peti figyel rá.
- Tudod – fordultam felé – Castiel csak azért teszi ezt, mert ugrassz az ilyen dolgaira. Ha nem figyelnél rá, ha csak levegőnek néznéd, sokkal könnyebb lenne minden. Ő befejezné, mi pedig boldogok lennénk…mert így nem vagyok…
- De nem tehetek róla! Annyira idegesítő! Elegem van már belőle! – csapott a padra.
- Nekem meg belőletek! Ebből az egészből!
- Hát jó…szia! Majd ha lenyugodsz, keress meg! – azzal elviharzott.
- Én nyugodjak meg? Én? Ne nevetess már! – rogytam össze. Nem akartam ezt.
Elkezdtek potyogni a könnyeim. Szörnyű érzés járta át a testem, mintha ezer tűt szúrnának belém. Egyre kezdett elhatalmasodni rajtam, már csak homályosan láttam Peti egyre távolodó alakját.
A mellkasom összeszorult és alig kaptam levegőt. Kezdett minden fehér színűvé válni, mint az álmomban.
Egy utolsó kiáltásra volt még csak erőm. Nagy levegőt vettem és ahogy csak bírtam Peti nevét kiáltottam.
Ő megfordult és elkezdett felém szaladni, de akkor véglegesen elment a kép, és csak a fehérséget láttam.
Azt hittem meghaltam, mert teljesen olyan volt minden. Fehér út, a végén egy fénycsóva, ami egyre jobban világított.
Azok a hangok már megint itt voltak a fülemben. Már tisztán hallottam mit mondanak, a nevemet kiáltozták.
Egyre hangosabban hallottam őket, női és férfi hangok.
A fény is egyre közeledett, mígnem elhatalmasodott a kiáltozás és a fehér fény, és egyszerre arra lettem figyelmes, hogy egy kórház szobában vagyok és körülöttem kékruhás emberek, tiszta műanyag csomagolásban, hogy ne fertőzzék a betegeket.
Én teljesen le voltam kötve. Tele voltam csövekkel. Az infúziós tű a kezembe szúrva és csak jött a kis csövecskéből fentről a zacskóból le a kezembe az átlátszó folyadék.
Mellkasomat és felső testem kis tapadókorongok és az azokat egy géphez kötő vezetékek fedték. A takaró ugyan rajtam volt, de semmi más nem volt, ami eltakart volna.
A gép, amibe a vezetékek vezettek egy szívdobogást mérő szerkezet volt. Most veszem észre, hogy lélegeztető van rajtam.
A szoba fertőtlenítőszagú, szerintem egy sterilszobában lehetek.
Ijesztő.
Körbenézek és meglátom, hogy anya itt áll mellettem, és sír! Potyognak a könnyei és közbe mosolyog! Mit mosolyog azon, hogy kórházban vagyok?
Apa is itt van. Ő csak tátott szájjal áll, és úgy látom, el se hiszi azt, ami történik.
Hogy kerültem ide?
Mi lett Petivel?
A többi ismeretlen alak is csak ámuldozik. Mi a fene történik itt? Mit történik velem? Mi történt?
MI???
- Mi történik itt??? – ordibálom. Teljesen meg vagyok ijedve.
- Nyugodj meg drágám! Kómában voltál! Egy évig! De szerencsére felébredtél! Oh, Matt, látod? A kicsink felébredt! – fordult anya apa felé könnyes szemekkel.
- Ne!!!!!! Ez nem lehet igaz! Hol van Peti? Hol van Castiel? Hol van Sissy? Hol van Ákos? Hol vannak? Hol?
- Kik? – nézett rám falfehér képpel apa.
- Peti! Drágám! Hol vagy?! – ordítoztam. Le kellett fogni, nehogy elszakítsam a vezetékeket, vagy kitépjem az infúziós tűt a kezemből. Ott és akkor hatalmas fájdalmat éreztem. Mindaz ami egy év alatt történt velem, nem is történt meg, csak álmodtam.
- Milyen Peti? – kérdezte apa.
- A szerelmem… - bőgtem. Még el se köszönhettem tőle, úgy váltunk el egymástól, hogy veszekedtünk a semmin…
- Nyugodjon le, kérem! – utasított a doktor úr. Ismerem! Hiszen ő volt az orvosom az álmomba is, amikor elájultam és bevittek.
- Dr. James! Maga az? – néztem rá kisírt szemekkel.
- Hogy, hogy tudja a nevem? – kerekedtek ki szemei.
- Maga is benne volt a…a…az álmomban? Ne!!! Ami egy év alatt történt velem, azt csak mind álmodtam? Nem lehet igaz, nem!!! – tiltakoztam még mindig az igazság ellen. Körülöttem serényen fogtak le az ápolók.
- Sajnálom – sóhajtott nagyot az orvos és lehajtotta a fejét, majd hirtelen felkapta. – Adjanak be neki nyugtatót! – intett két ápolónak. Azok bólintottak és kimentek, s nem sokkal később egy tűvel jöttek vissza.
Én hevesen tiltakoztam, csak el akartam akkor menekülni máshova…oda ahol az előbbi egy évemet töltöttem.
A nő, akinek a tű a kezében volt vészesen közeledett. Egyetlen utat találtam ami kijutat innen. – azt hiszem akkor nem voltam magamnál
Egy óriási erővel kitéptem magam a sok vezeték és ember fogásából és magam köré csavarva a takarót szaladtam le, ki a kórházból. A sok ápoló, a doktor, és anyáék is mind utánam rohantak.
Amikor az ajtóhoz értem, visszanéztem, majd a kilincset lenyomva kiléptem az épületből.
Mezítelen lábam sütötte a hideg kő. Olyan délután öt körül lehetett.
A felhők beborították az eget. Sötét felhők voltak.
A Nap se sütött, mert eltakarták az esőfelhők.
Csak bámultak, mindenki engem nézett. Minden arra járó meredten tapasztotta majd’ meztelen testemre szemeit, és firtatta, mit keresek egy szál takaróban egy kórház előtt.
A sötét egyre elhatalmasodott az égen.
Hideg szél fújt, mely gyenge és fedetlen bőrömet fagyosra fújta. Libabőrös lettem. Az eget néztem. Elmerültem benne. Szememből még mindig potyogtak a könnyek.
Ismét megfordultam, és láttam, anya és apa, valamint az ápolók meg a doki a bejárati ajtó előtt állnak, és engem firtatnak. Miért nem jönnek értem?
Nem is baj. Most egyedül akarok lenni. A szívem összetört, kis darabkákra…
Felnézek az égre, és látom, elered az eső. Először csak pár csepp érinti bőröm, majd egyre jobban és gyorsabban esnek a kis fagyos cseppek.
Nem olyanok, mint nyáron szoktak lenni. Ezek hidegek, és sütnek amint a bőrömhöz érnek.
Összerogytam. Ott megszűnt számomra a külvilág, és csak azon gondolkoztam, mi lesz velem nélkülük…

29. Második bevillanás

Istenem, egy újabb fárasztó nap a suliban…
- Anya, nem hagyhatnám ki a sulit? Csak ma! – könyörögtem, miközben anyát néztem, ahogy valami ruhát keres.
- Nem drágám! – szólt vissza anyu a ruhák közül.
- De azért, ami történt? Az nem jelent semmit? – álltam elé. Ő kiemelkedett a kupac közül, és szerencsémre kaptam egy nagy halom ruhát a kezembe, azzal a feladattal, hogy azt most be kell vinnem a nappaliba.
- Drágám… - válaszolt anyu - …az orvos megmondta, minden rendben, mehetsz iskolába! És te se szeretnéd, ha megbuknál, nem? –  hát, ez tiszta sakk-matt volt anya részéről.
- Nem – fanyalogtam, és mentem mosakodni.
                                                                          ----------------
- Liza, kérlek sorolj fel tíz várost Amerikából! – hallottam meg Don tanár úr mély morgós hangját.
- Tessék? – eszméltem fel bóbiskolásomból.
- Liza? Mi történik magával mostanában? Azt kérdeztem, tud nekem felsorolni tíz várost Amerikában? – csóválta meg fejét.
- Igen – jelentettem ki.
- Akkor, tegye is meg! – mutogatott a levegőbe.
- Ő… - gondolkoztam el, és akkor valami belém hasított. Mintha fejbe vágtak volna. És ismét elsötétült előttem minden. Nem hallottam semmit, csak a kis motyogást, melyet már másodjára hallok. Az emberek most hangosabban beszéltek. Aztán valami kis alakot is láttam. Mintha egy fiú lenne. A szavak egyre csak hangosodnak és szinte már szúrják a fülem. De nem értem őket. Mindössze ennyit tudtam leszűrni a ricsajból: …a szeme!
Aztán már láttam, ahogy Nat néz le rám, és bökdös. Ezek csak bökdösni tudnak?
- Hagyd abba! – nyöszörögtem.
- Itt vagy? – vigyorodott el.
- Nem, a Marson… - hülye kérdés…
- Haha! – fintorgott. Én felültem. Egy padon vagyok? Mindenki engem bámul, ja mégse. Castiel jóízűen csócsál egy almát. Rápillantok az órára, és látom, hogy már tízórai szünet van. Ennyi ideig voltam eszméletlen? Akkor miért nem a kórházban vagyok?
Megdörzsöltem szemeim és felültem.
- Liza, jól vagy? – kérdezte Peti, aki épp most futott be és mellém állt.
- Ühüm – bólogattam kómásan. – Mennyi idegig nem voltam itt?
- Tíz perc – nevetett fel a hátsó padban Castiel. – Öm, mind nagyon aggódtunk érted drága! – ekkor Peti közelebb  hajolt és a fülembe súgta:
Most ugye megverhetem?
- Nem! – tiltakoztam. Castielt aligha változtatná meg egy ilyen művelet, ő mindig is ilyen marad.
- De miért? Hát nem látod? Még mindig? – nézett az említettre. Az csak hatalmas elégedettséggel ette tovább az almáját. Arcán óriási vigyor ült ki, ahogy meglátta Péter haragos arcát.
- De, látom. Nem vagyok vak, de ő sose fog megváltozni. Ha pedig látja, hogy minket foglalkoztat a hülyesége, akkor még jobban csinálja majd. Hidd el, ő már csak ilyen – öleltem át.  Ekkor az egész teremben elkezdődött a sugdolózás.
                                                                     ---------------------
Visszaemlékezés két hónappal  ezelőttre:
- Hogy vagy? – kérdezte Nataniel tőlem, amint beléptünk abba a nagyon nagy terembe.
- Idegesen. – szorongattam kezeim.
- Megértem, de ne tedd. Semmi értelme. Szuper leszel – mosolygott rám és leültünk egy padra.
A művházunk nagytermében vagyunk. Ma van a nagy nap. Ma van a táncversenyünk döntője. A párom Nataniel. Modern tánc. Már három éve járok. Mindig is Nataniel volt a párom, a tanárnőnk szerint nagyon ügyesek vagyunk, azért minket küldött versenyre is. Ez az első versenyem, mivel a mostani tanárunk csak ebben az évben érkezett. Ezelőtt egy igazi hajcsárunk volt. A férfi minden órán azzal kezdte, hogy három kör futás az épület – a táncépület – körül. Ez még nem semmi! Ezek után még következett a bemelegítő, majd még nyolcvanegyszer elpróbáltuk az aznapi anyagunk. Szörnyű volt, de én szeretek táncolni, így nem adtam fel egy ilyen ember miatt.
Most pedig lám mégis ért valamit, mivel itt lehetünk, az ország legjobbjai között, arról nem is beszélve, hogy az elődöntőből mi jutottunk be másodikként ide.
- Nem soká mi jövünk – dörzsölte meg Nat a kezeit.
- Huh, ígérj valamit meg! – fordultam felé.
- Mit? – nézett meglepetten rám.
- Azt, hogyha bármi baj lesz, nem fogsz kiröhögni!? – néztem a földet idegesen.
- Nem lesz semmi baj! – ölelt meg. Megnyugtató volt. – Amúgy is, én vagyok aki mindig elront valamit – nevetet kínosan.
- Kérem fáradjon az ötös számú pár a parkettre! – hangzott a bemondóból a fő zsűritag női hangja.
- Gyere! – nyújtotta a kezét felém. Én megfogtam és elvezetett a parkettre.
Szépen feldíszített terem volt. Gyönyörű rózsákkal és miegymással.
Tangóztunk. Piros egybe ruhában voltam. Nat egy fekete szmokingba és egy fekete nadrágban volt.
A zene lassan elkezdődött és a táncunk is.
Piros szoknyám csak úgy lebegett és gyönyörű volt az egész. Szerintem jól szerepeltünk. A tánc végén hatalmas tapsvihar fogadott.
Az eredményhirdetés tíz perc múlva következett, mivel mi voltunk az utolsóak.
Visszamentünk a helyünkre, és vártunk. Ahogy ott ültem, hirtelen nagyon rosszul lettem. Elkezdett forogni velem a világ, és homályosan láttam. Nataniel kivitt a friss levegőre.
- Liza? – simította végig hátamon kezét.
- Kérlek hozz egy széket – suttogtam elcsukló hangon.
- Mindjárt – szaladt vissza a terembe. Hamar hozott is egy ülőkét. Azon foglaltam helyett. Közben az eredményhirdetés kezdetét vette.
- Nat, be kéne mennünk, eredményhirdetés van – mutattam ujjammal a bejáratra.
- Nem lehet. Itt maradok veled – küldött felém egy reménykedő mosolyt, hogy attól talán jobban leszek. Nem lettem. Felálltam, de elestem, és szörnyen beütöttem a fejem. Azután továbbra is kint maradtunk. Amúgy mi nyertünk, de ez akkor nem vidított fel. Csak azokat a homályos gratuláló alakokat láttam körülöttem, ahogy közelebb jönnek és arcukon megfagy a mosoly, látván milyen ramatyul vagyok. Sajgott a fejem, és még mindig szédültem, arról nem is beszélve, hogy hallucináltam.
Ezek után kórházba vittek, ahol agyrázkódást állapítottak meg. Az azelőtti rosszullét pedig a fáradságomnak tehető be, mert előtte nap alig aludtam, és egy csomót idegeskedtem.
Vagy mégse?
                                                               -----------------------
Bóbiskolásom egy kellemetlen hang zavarta meg:
- Lizám!!! – ordította Ákos a fülembe és szorosan megölelt. Majd megfojtott, de ez már mellékes…
- Ákosom!!! Hogy mennél te a… - löktem el magamtól.
- Juj, valaki nagyon morgós! – vigyorgott.
- Nem, csak nem szeretem, ha megsüketítenek és még meg is fojtanak! – duzzogtam.
- Aham – mondta teljes nyugodtságban.
- Ennyi? – kérdeztem tőle.
- Jó jó, sajnálom – bökte végre ki amit akartam.
- Meg van bocsájtva! – mosolyogtam jóízűen. – Peti?
- Alszik a padon ott! – mutatott egy hozzánk közeli padra.
A parkban vagyunk és engem a drágalátos barátocskám sétálás közben támadott le hátulról. Majd rám hozta a szívbajt annyira megijesztett. Odamentem Petihez és leültem mellé. Csak néztem. Ott ült és szuszogott. Nem törődött ki nézi , csak aludt.
- Keltjük fel! – dörzsölte meg markát Ákos és adott egy pofont Péternek. Ő azonnal felugrott és majdnem összeverekedtek.
- Nyugi! Velem is ezt csinálta, vagyis hasonlót! – néztem morcosan Ákosra aki csak nevetgélt.
- De…de… - dadogott mérgesen Peti.
- Hagyjuk! Gyere sétálni, jó? – mosolyogtam rá.
- Legyen – fogta meg a kezem és elindultunk. Ákos csak röhögött a padon ülve, és még utánunk kiáltott:
- Jó sétálást! – nevetett.
- Kösz - néztem rá vissza, majd elkezdtünk beszélgetni Petivel.
Sokat beszélgettünk. Főleg arról eset szó, hogy miért ájulok el folyton? Ez valami betegség lenne?
- Nem hiszem… - próbált megnyugtatni - …de nem igazán tudom. Jobb lesz, he elmentek orvoshoz.
- Igazad van, meg is mondom anyának, mennyünk el Dr. Jameshez. De ugye nem hagysz cserben? – néztem rá nagy szemekkel.
- Már miért tenném? – lepődött meg, majd kis mosollyal az arcán, homlokon puszilt. – Dehogy.
- Köszi. – küldtem felé egy reménykedő mosolyt.
                                                              ---------------------------------
Otthon mindent elmondtam anyának. Nagyon kiakadt, hogy megint elájultam, de nem tehetek róla…
Arcán ijedséget véltem felfedezni, ettől pedig én se nyugodtam le.
- Anya, biztos nincs nagy baj – járkáltam fel, s alá a konyhában.
- Biztos, az is lehet, hogy a növés miatt, nem? – nézett rám.
- Lehet, de én most felmegyek a szobámba, nyugi anya – mosolyogtam rá és felszaladtam.
                                                               ----------------------------------
Álmomban:
Egy kertben vagyunk. Minden fehér. Fehérek a fák, a virágok, a padok, a bokrok, a ház. Egy hatalmas épület, melynek két szárnya van.
A kertben – ami szintén óriási -, emberi alakok sétálgatnak. Olyanok, mint a szellemek. Fehérek és átlátszóak. A ruhájuk fehér köpeny.
Nők és férfiak egyszerre. A gyermekek a közel virágoskertet csodálják. Ők is fehér köpenyt viselnek. Arcuk falfehér, kezükben egy, egy fehér rózsával, melyet a virágoskertből téptek le egy rózsabokorról, s az épület melletti patakhoz viszik és beledobják őket a vízbe.
A víz tiszta fehér színezetű. A halak is fehérek benne.
A VILÁG FEHÉR.
Szemem szörnyen irritálja a fehér szín. Magamra tekintek, és én nem vagyok fehér. Én szürke vagyok? Rajtam is köpeny van. Kezemben egy szürke rózsát tartok, aminek tövisei szúrják tenyerem.
Mi ez???
Ki akarok innen jutni!!!
Óriásit sikoltok, és felriadok.
Arcomról  folynak a könnycseppek le a takarómra. Anya besiet, és próbál megvigasztalni…nem megy…
Félek…

28. Első bevillanás

- Mondom fejezzétek be!!! – szóltam még egyszer rájuk, mert mihelyt a meglepődésnek miattam vége szakadt, folytatták egymás gyepálását. Utálom, hogy a fiúk ilyen erőszakosak. Igen azok. Látjátok, ez a hülye is itt, csak azért veszekszik Nataniellel, mert ő meg akarta akadályozni, hogy cigizzen. Aztán a többi, azok meg csak azért, mert Castiel szólt nekik, hogy vegyék el tőle azt a büdös cigarettát, rá is vetődtek. Jó, hogy nem azt kérte tőlük, hogy ugorjanak bele egy kútba, mert tőlük még ez is kitelik, hogy megteszik neki.
- De hát! – állt fel Castiel és leporolta magát, mint egy kislány…
- Nincs semmi, egy cigi miatt? Szerintem inkább köszönd meg neki, hogy még így is gondol rád, azok után, hogy már nem a barátod. Pff, nem gondolkoznál el ezen? – tettem karba kezeim. – És, kérlek ,segítsd fel a földről Natot! – amikor kiejtettem Nataniel nevét valami fura érzésem lett. Mintha elszédültem volna és csak fehérséget láttam és azt, hogy kicsi hangok motyognak nekem valamit, de nem értettem csak egy szót: Megmozdult. – ennyit, semmi többet. De mi lehetett ez?
Mikor vége lett, csak azt vettem észre, hogy egy padon fekszem és a hülyék mind engem bámult.
- Liza. – bökdösött Castiel.
- Mi történt? – kérdeztem fejemet simogatva, mert szörnyen fájt.
- Elájultál…vagy mi. – nézett össze-vissza Nat.
- Hogy? – ültem föl a rozoga padocskán.
- Mondom én, elájultál. – bólogatott Nataniel.
- Rájöttem, kösz. – hunyorítottam rá. – Ki volt az aki ide pakolt?
- Castiel, miután engem ismét a földre löktek. – nézett haragosan a mellette állóra.
- Istenem, mondtam, hogy hagyjátok már abba! Komolyan, mint az ötévesek.
- Ő kezdte! Elvette…a… - dadogott Cast.
- Mit?
- Semmi…befejeztük. – legyintett és elmentek.  Még messze elláttam, hogy veszekszik a haverjaival, hogy miért tették, hogy ráugrottak Natanielre. Igen, mint mindig, fogjuk másra.
- Azt hiszem, nekem is indulnom kell… - álltam fel – kérlek mond meg nagypapádnak, puszilom! – mosolyogtam rá és indulni készültem, de Nat megszólított.
- Sajnálom, mostantól többet leszek itt, igazad van. – hajtotta le a fejét, aztán hirtelen felkapta – De Castielen tényleg csak segíteni akartam.
- Tudom. A nagypapád felől meg, a te dolgod, én csak figyelmeztettelek.
- Igen. Szia! – köszönt el tőlem.
- Szia, Nat! – fordultam meg és elkezdtem hazafelé venni az irányt. Csak sétálgattam a nagy fák között. Épp most van az ideje, hogy gyönyörű virágba boruljanak és illatozzanak. Imádom azt a fincsi illatát mindnek, mert mindegyik más-más.
A napocska vidáman világította meg sugaraival a várost. Még éppen nem ment le. Csodálatos naplemente. Egyszerűen fantasztikus ahogy a sugarak már a földet simogatják és az ég lila és narancssárga színekben pompázik. Ilyenkor mindig úgy elbámészkodom rajta, nem tudok betelni a látvánnyal.
Immár az utcákat rovom, és azon gondolkozom, mi lehetett az, az elájulás?
Furcsa, az egyszer biztos.
Kik beszéltek a háttérbe? Mi volt az a nagy fehérség? És az, hogy: Megmozdult?
Áh, lehet, hogy csak Castielék beszélgettek.
Hé, most jön egy kislány a kutyusával. Milyen szép csajszi, és a kutya, egyik kedvencem, tacskó. Még kicsike, de annál aranyosabb, nem mintha felnőttként nem lennének annyira cukik, de ez a kis csöppség. Szálkás szőrű és úgy néz ki, mint egy süni. Még bámészkodom itt is, aztán továbbindulok. Rápillantok az órámra és meglátom, hogy már háromnegyed hat van, és én még elég messze vagyok otthontól.
Elkezdem sietve szedni a lábam egymás után, és akkor a semmiből egy ismerős biciklis hajt el mellettem.
Ki ez?
Nézem, csak nézem. Ő már messze jár, de én még mindig csak találgatok. Aztán megfordul és visszateker hozzám.
- Csövi, elvihetlek? – vigyorog bele a képembe.
- Szi…a…Peti! – lihegek és idegesen nézek rá. – Mond, miért kellett még egy kört tenned??? Azt hittem kiszáradok ha ilyen gyorsan sétálok még pár métert.
- Sajnálom!  - röhögcsél. – De most már, itt vagyok és elszállítom a hercegnőt a várába.
- Kösz, herceg. – unott képpel felülök a csomagtartóra és miután elhelyezkedtem elkezd tekerni.
- Te hány kiló vagy? – szenved.
- Nagyon kedves vagy, és ezzel a kijelentéseddel cseppet se bántottál meg. – nézek a távolba. A biciklivel lassan és annál bizonytalanabban haladunk, de talán nem esünk pofára. Csak össze-vissza dőlöngéltünk a biciklivel, és én féltem, de aggodalmamnál feljebb kerekedett a nevetgélésem. Peti még mindig szenvedett, de nem sok volt már, hogy hazaérjünk, igazából pont akkor értünk volna a házunk elé, amikor is Peti akkorát fékezett, hogy a bicikli megcsúszott az aszfalton és még szerencse volt, hogy nem erőre, hanem félre csúsztunk, így a bicikli teljes mértékében felénk került.
- Te jó ég! – eszmélt fel Péter mikor már megálltunk a biciklivel az aszfalton.
- Segíts! – fájlaltam a lábam, mert a bicikli fogaskereke pont rajta volt a bokámon, így oda összpontosult az egész súlya a biciklinek.  Peti fájdalmas tekintettel rám nézett majd erőt véve magán megemelte a járműt és levette rólam. A bokám még mindig sajgott, de már nem annyira, mint az előtt.
- Mi fáj? – kérdezgette folyamatosan, míg felsegített és rátámaszkodva bebotorkáltunk a házba. A bicikli pedig ott maradt az út szélén.
Bent leültem a kanapéra és elfeküdtem rajta.
- Emily néni! – kiáltott anyunak. Anya gyorsan eldobott magától mindent és odarohant hozzám. – Én mindjárt jövök. – mondta neki Peti és anya bólintott. Péter kiment, gondolom a bicikliért.

Peti szemszöge:
Nagyon sajnálom Lizát, tényleg. Kirohantam a biciklim behozni a kertjükbe, még épp nem  lopta el senki, így betoltam a kerten belül és letettem a kerítéshez. Visszafutottam Lizához. Ő még mindig a kanapén csücsült. Annyira aranyos, még így is. Odaérve hozzá leguggoltam mellé és mivel anyukája elment vizes ruháért, nyomtam egy puszit a homlokára. Ő először nem értette mi történik vele, mert fáradtságában elaludt. Csak nagyokat pislogott rám azokkal a gyönyörű mogyoróbarna szemeivel, és közben kábán mosolygott.
- Te meg mit nézel? – kérdezte ásítozva és arrébbült, hogy melléüljek.
- Semmi… - mosolygott és csak tovább nézett. - …mikor jön már anyu? – harapta meg alsó ajkát, amitől akaratlanul is vigyorognom kellett.
Emily néni nagyon kedves nő. Olyan, mint egy angyal. Liza is az, kétségtelenül az, egy angyal.
Az anyukája nemsoká jött is. Egy nagy zacskó borogatással.
- Itt vagyok drágám. – sietett mellé és rátette vékony kis bokájára az óriási fagyos tömböt. Liza kissé felszisszent, de aztán halvány mosoly ült ki arcára.
- Már jobb. – sóhajtott. – Álom vagyok.
- Megyek, megyek. Jobbulást Liza! – öleltem át és elköszöntem – Szia! Csókolom!  - és elindultam haza.