30. Álom és valóság

- Peti! Fejezd már be! Te is! – ordítottam rájuk. Castiel és Peti volt az, aki ennyire felhúzott. Már megint összevesztek.
Az előzménye ennek annyi volt, hogy mikor testnevelés óra után mentem a terembe Castiel elrobogott mellettem a barátaival és fellökött. Nem is figyeltek rám, csak futottak tovább.
Szerencsére nem esett semmi bajom, de miután Cast nem kért bocsánatot, és nem segített akkor, Péter megharagudott rá – amit tetőzött az utóbbi időben mutatott viselkedése is -, és most itt állnak előttem, és egy ilyen kicsinységen civakodnak.
Én sem voltam feldobva attól, hogy kis híján átgázoltak rajtam, de nem csinálhatok felhajtást ebből. Hiszen egyszer fordult csak elő, és biztos nem direkt csinálta.
- De hát már annyiszor el kellett tűrnöd a nagyképű fejét! Elegem van belőle! – mutogatott Castielre és majdcsak nekiugrott volna, ha én nem állok az útjába.
- Ez nem megoldás! – kezdtem. – Jobb lenne, ha leülnénk és nyugodtan megbeszélnék. Nem?
- Nem! – lökött arrébb Peti. Ezt az oldalát még nem ismertem. Nagyon megbántott vele. Aztán odament Castielhez és egy fülessel díjazta az alakítását. Cast csak röhögött, de tőle mit is várjon el az ember? Mondjuk a tasli után fogta a fejét.
- Én tényleg sajnálom! – nevetgélt. Én csak gyorsan elrángattam onnan Petit.
Kimentünk az iskolakertbe.
A Napocska szépen sütött fen az égen. Jó idő volt, felhő is csak pár szálingózott a levegőben.
Leültünk egy padra. Péter még mindig elég dühös volt, ahogy én is rá.
Hogy képzeli? Jó, Castielnél tényleg elszaladt a ló, de tényleg ez volt a helyes megoldás? Tényleg ez kellett ahhoz, hogy megértse, ez nem mehet így tovább?
Ha?
- Te figyelj már ide! – legyeztem Peti előtt kezeimet.
- Igen? – nézett rám meglepetten.
- Miért csináltad? Tudod, hogy ő nem változik meg, tudod, hogy semmi értelme ennek… Akkor miért?
- Nem bírtam, bocsánat – sóhajtott.
- De ez nem megoldás! Ez így nem jó! – álltam fel idegesen.
- Akkor mit tegyek? Mit? Kérjek tőle is bocsánatot? – állt fel ő is.
- Nem tudom… - fordultam el tőle.
- Most meg mi van? – fordított volna meg, ha én nem állok ellen.
- Haragszom rád! – toporzékoltam.
- De…de…? – dadogott. Magam se értettem, miért haragszom rá, de azt éreztem, hogy ez az ő hibája, főleg. Persze Castiel is abbahagyhatná az „akkor is idegesítem” viselkedését, de csak azért csinálja, mert Peti figyel rá.
- Tudod – fordultam felé – Castiel csak azért teszi ezt, mert ugrassz az ilyen dolgaira. Ha nem figyelnél rá, ha csak levegőnek néznéd, sokkal könnyebb lenne minden. Ő befejezné, mi pedig boldogok lennénk…mert így nem vagyok…
- De nem tehetek róla! Annyira idegesítő! Elegem van már belőle! – csapott a padra.
- Nekem meg belőletek! Ebből az egészből!
- Hát jó…szia! Majd ha lenyugodsz, keress meg! – azzal elviharzott.
- Én nyugodjak meg? Én? Ne nevetess már! – rogytam össze. Nem akartam ezt.
Elkezdtek potyogni a könnyeim. Szörnyű érzés járta át a testem, mintha ezer tűt szúrnának belém. Egyre kezdett elhatalmasodni rajtam, már csak homályosan láttam Peti egyre távolodó alakját.
A mellkasom összeszorult és alig kaptam levegőt. Kezdett minden fehér színűvé válni, mint az álmomban.
Egy utolsó kiáltásra volt még csak erőm. Nagy levegőt vettem és ahogy csak bírtam Peti nevét kiáltottam.
Ő megfordult és elkezdett felém szaladni, de akkor véglegesen elment a kép, és csak a fehérséget láttam.
Azt hittem meghaltam, mert teljesen olyan volt minden. Fehér út, a végén egy fénycsóva, ami egyre jobban világított.
Azok a hangok már megint itt voltak a fülemben. Már tisztán hallottam mit mondanak, a nevemet kiáltozták.
Egyre hangosabban hallottam őket, női és férfi hangok.
A fény is egyre közeledett, mígnem elhatalmasodott a kiáltozás és a fehér fény, és egyszerre arra lettem figyelmes, hogy egy kórház szobában vagyok és körülöttem kékruhás emberek, tiszta műanyag csomagolásban, hogy ne fertőzzék a betegeket.
Én teljesen le voltam kötve. Tele voltam csövekkel. Az infúziós tű a kezembe szúrva és csak jött a kis csövecskéből fentről a zacskóból le a kezembe az átlátszó folyadék.
Mellkasomat és felső testem kis tapadókorongok és az azokat egy géphez kötő vezetékek fedték. A takaró ugyan rajtam volt, de semmi más nem volt, ami eltakart volna.
A gép, amibe a vezetékek vezettek egy szívdobogást mérő szerkezet volt. Most veszem észre, hogy lélegeztető van rajtam.
A szoba fertőtlenítőszagú, szerintem egy sterilszobában lehetek.
Ijesztő.
Körbenézek és meglátom, hogy anya itt áll mellettem, és sír! Potyognak a könnyei és közbe mosolyog! Mit mosolyog azon, hogy kórházban vagyok?
Apa is itt van. Ő csak tátott szájjal áll, és úgy látom, el se hiszi azt, ami történik.
Hogy kerültem ide?
Mi lett Petivel?
A többi ismeretlen alak is csak ámuldozik. Mi a fene történik itt? Mit történik velem? Mi történt?
MI???
- Mi történik itt??? – ordibálom. Teljesen meg vagyok ijedve.
- Nyugodj meg drágám! Kómában voltál! Egy évig! De szerencsére felébredtél! Oh, Matt, látod? A kicsink felébredt! – fordult anya apa felé könnyes szemekkel.
- Ne!!!!!! Ez nem lehet igaz! Hol van Peti? Hol van Castiel? Hol van Sissy? Hol van Ákos? Hol vannak? Hol?
- Kik? – nézett rám falfehér képpel apa.
- Peti! Drágám! Hol vagy?! – ordítoztam. Le kellett fogni, nehogy elszakítsam a vezetékeket, vagy kitépjem az infúziós tűt a kezemből. Ott és akkor hatalmas fájdalmat éreztem. Mindaz ami egy év alatt történt velem, nem is történt meg, csak álmodtam.
- Milyen Peti? – kérdezte apa.
- A szerelmem… - bőgtem. Még el se köszönhettem tőle, úgy váltunk el egymástól, hogy veszekedtünk a semmin…
- Nyugodjon le, kérem! – utasított a doktor úr. Ismerem! Hiszen ő volt az orvosom az álmomba is, amikor elájultam és bevittek.
- Dr. James! Maga az? – néztem rá kisírt szemekkel.
- Hogy, hogy tudja a nevem? – kerekedtek ki szemei.
- Maga is benne volt a…a…az álmomban? Ne!!! Ami egy év alatt történt velem, azt csak mind álmodtam? Nem lehet igaz, nem!!! – tiltakoztam még mindig az igazság ellen. Körülöttem serényen fogtak le az ápolók.
- Sajnálom – sóhajtott nagyot az orvos és lehajtotta a fejét, majd hirtelen felkapta. – Adjanak be neki nyugtatót! – intett két ápolónak. Azok bólintottak és kimentek, s nem sokkal később egy tűvel jöttek vissza.
Én hevesen tiltakoztam, csak el akartam akkor menekülni máshova…oda ahol az előbbi egy évemet töltöttem.
A nő, akinek a tű a kezében volt vészesen közeledett. Egyetlen utat találtam ami kijutat innen. – azt hiszem akkor nem voltam magamnál
Egy óriási erővel kitéptem magam a sok vezeték és ember fogásából és magam köré csavarva a takarót szaladtam le, ki a kórházból. A sok ápoló, a doktor, és anyáék is mind utánam rohantak.
Amikor az ajtóhoz értem, visszanéztem, majd a kilincset lenyomva kiléptem az épületből.
Mezítelen lábam sütötte a hideg kő. Olyan délután öt körül lehetett.
A felhők beborították az eget. Sötét felhők voltak.
A Nap se sütött, mert eltakarták az esőfelhők.
Csak bámultak, mindenki engem nézett. Minden arra járó meredten tapasztotta majd’ meztelen testemre szemeit, és firtatta, mit keresek egy szál takaróban egy kórház előtt.
A sötét egyre elhatalmasodott az égen.
Hideg szél fújt, mely gyenge és fedetlen bőrömet fagyosra fújta. Libabőrös lettem. Az eget néztem. Elmerültem benne. Szememből még mindig potyogtak a könnyek.
Ismét megfordultam, és láttam, anya és apa, valamint az ápolók meg a doki a bejárati ajtó előtt állnak, és engem firtatnak. Miért nem jönnek értem?
Nem is baj. Most egyedül akarok lenni. A szívem összetört, kis darabkákra…
Felnézek az égre, és látom, elered az eső. Először csak pár csepp érinti bőröm, majd egyre jobban és gyorsabban esnek a kis fagyos cseppek.
Nem olyanok, mint nyáron szoktak lenni. Ezek hidegek, és sütnek amint a bőrömhöz érnek.
Összerogytam. Ott megszűnt számomra a külvilág, és csak azon gondolkoztam, mi lesz velem nélkülük…

29. Második bevillanás

Istenem, egy újabb fárasztó nap a suliban…
- Anya, nem hagyhatnám ki a sulit? Csak ma! – könyörögtem, miközben anyát néztem, ahogy valami ruhát keres.
- Nem drágám! – szólt vissza anyu a ruhák közül.
- De azért, ami történt? Az nem jelent semmit? – álltam elé. Ő kiemelkedett a kupac közül, és szerencsémre kaptam egy nagy halom ruhát a kezembe, azzal a feladattal, hogy azt most be kell vinnem a nappaliba.
- Drágám… - válaszolt anyu - …az orvos megmondta, minden rendben, mehetsz iskolába! És te se szeretnéd, ha megbuknál, nem? –  hát, ez tiszta sakk-matt volt anya részéről.
- Nem – fanyalogtam, és mentem mosakodni.
                                                                          ----------------
- Liza, kérlek sorolj fel tíz várost Amerikából! – hallottam meg Don tanár úr mély morgós hangját.
- Tessék? – eszméltem fel bóbiskolásomból.
- Liza? Mi történik magával mostanában? Azt kérdeztem, tud nekem felsorolni tíz várost Amerikában? – csóválta meg fejét.
- Igen – jelentettem ki.
- Akkor, tegye is meg! – mutogatott a levegőbe.
- Ő… - gondolkoztam el, és akkor valami belém hasított. Mintha fejbe vágtak volna. És ismét elsötétült előttem minden. Nem hallottam semmit, csak a kis motyogást, melyet már másodjára hallok. Az emberek most hangosabban beszéltek. Aztán valami kis alakot is láttam. Mintha egy fiú lenne. A szavak egyre csak hangosodnak és szinte már szúrják a fülem. De nem értem őket. Mindössze ennyit tudtam leszűrni a ricsajból: …a szeme!
Aztán már láttam, ahogy Nat néz le rám, és bökdös. Ezek csak bökdösni tudnak?
- Hagyd abba! – nyöszörögtem.
- Itt vagy? – vigyorodott el.
- Nem, a Marson… - hülye kérdés…
- Haha! – fintorgott. Én felültem. Egy padon vagyok? Mindenki engem bámul, ja mégse. Castiel jóízűen csócsál egy almát. Rápillantok az órára, és látom, hogy már tízórai szünet van. Ennyi ideig voltam eszméletlen? Akkor miért nem a kórházban vagyok?
Megdörzsöltem szemeim és felültem.
- Liza, jól vagy? – kérdezte Peti, aki épp most futott be és mellém állt.
- Ühüm – bólogattam kómásan. – Mennyi idegig nem voltam itt?
- Tíz perc – nevetett fel a hátsó padban Castiel. – Öm, mind nagyon aggódtunk érted drága! – ekkor Peti közelebb  hajolt és a fülembe súgta:
Most ugye megverhetem?
- Nem! – tiltakoztam. Castielt aligha változtatná meg egy ilyen művelet, ő mindig is ilyen marad.
- De miért? Hát nem látod? Még mindig? – nézett az említettre. Az csak hatalmas elégedettséggel ette tovább az almáját. Arcán óriási vigyor ült ki, ahogy meglátta Péter haragos arcát.
- De, látom. Nem vagyok vak, de ő sose fog megváltozni. Ha pedig látja, hogy minket foglalkoztat a hülyesége, akkor még jobban csinálja majd. Hidd el, ő már csak ilyen – öleltem át.  Ekkor az egész teremben elkezdődött a sugdolózás.
                                                                     ---------------------
Visszaemlékezés két hónappal  ezelőttre:
- Hogy vagy? – kérdezte Nataniel tőlem, amint beléptünk abba a nagyon nagy terembe.
- Idegesen. – szorongattam kezeim.
- Megértem, de ne tedd. Semmi értelme. Szuper leszel – mosolygott rám és leültünk egy padra.
A művházunk nagytermében vagyunk. Ma van a nagy nap. Ma van a táncversenyünk döntője. A párom Nataniel. Modern tánc. Már három éve járok. Mindig is Nataniel volt a párom, a tanárnőnk szerint nagyon ügyesek vagyunk, azért minket küldött versenyre is. Ez az első versenyem, mivel a mostani tanárunk csak ebben az évben érkezett. Ezelőtt egy igazi hajcsárunk volt. A férfi minden órán azzal kezdte, hogy három kör futás az épület – a táncépület – körül. Ez még nem semmi! Ezek után még következett a bemelegítő, majd még nyolcvanegyszer elpróbáltuk az aznapi anyagunk. Szörnyű volt, de én szeretek táncolni, így nem adtam fel egy ilyen ember miatt.
Most pedig lám mégis ért valamit, mivel itt lehetünk, az ország legjobbjai között, arról nem is beszélve, hogy az elődöntőből mi jutottunk be másodikként ide.
- Nem soká mi jövünk – dörzsölte meg Nat a kezeit.
- Huh, ígérj valamit meg! – fordultam felé.
- Mit? – nézett meglepetten rám.
- Azt, hogyha bármi baj lesz, nem fogsz kiröhögni!? – néztem a földet idegesen.
- Nem lesz semmi baj! – ölelt meg. Megnyugtató volt. – Amúgy is, én vagyok aki mindig elront valamit – nevetet kínosan.
- Kérem fáradjon az ötös számú pár a parkettre! – hangzott a bemondóból a fő zsűritag női hangja.
- Gyere! – nyújtotta a kezét felém. Én megfogtam és elvezetett a parkettre.
Szépen feldíszített terem volt. Gyönyörű rózsákkal és miegymással.
Tangóztunk. Piros egybe ruhában voltam. Nat egy fekete szmokingba és egy fekete nadrágban volt.
A zene lassan elkezdődött és a táncunk is.
Piros szoknyám csak úgy lebegett és gyönyörű volt az egész. Szerintem jól szerepeltünk. A tánc végén hatalmas tapsvihar fogadott.
Az eredményhirdetés tíz perc múlva következett, mivel mi voltunk az utolsóak.
Visszamentünk a helyünkre, és vártunk. Ahogy ott ültem, hirtelen nagyon rosszul lettem. Elkezdett forogni velem a világ, és homályosan láttam. Nataniel kivitt a friss levegőre.
- Liza? – simította végig hátamon kezét.
- Kérlek hozz egy széket – suttogtam elcsukló hangon.
- Mindjárt – szaladt vissza a terembe. Hamar hozott is egy ülőkét. Azon foglaltam helyett. Közben az eredményhirdetés kezdetét vette.
- Nat, be kéne mennünk, eredményhirdetés van – mutattam ujjammal a bejáratra.
- Nem lehet. Itt maradok veled – küldött felém egy reménykedő mosolyt, hogy attól talán jobban leszek. Nem lettem. Felálltam, de elestem, és szörnyen beütöttem a fejem. Azután továbbra is kint maradtunk. Amúgy mi nyertünk, de ez akkor nem vidított fel. Csak azokat a homályos gratuláló alakokat láttam körülöttem, ahogy közelebb jönnek és arcukon megfagy a mosoly, látván milyen ramatyul vagyok. Sajgott a fejem, és még mindig szédültem, arról nem is beszélve, hogy hallucináltam.
Ezek után kórházba vittek, ahol agyrázkódást állapítottak meg. Az azelőtti rosszullét pedig a fáradságomnak tehető be, mert előtte nap alig aludtam, és egy csomót idegeskedtem.
Vagy mégse?
                                                               -----------------------
Bóbiskolásom egy kellemetlen hang zavarta meg:
- Lizám!!! – ordította Ákos a fülembe és szorosan megölelt. Majd megfojtott, de ez már mellékes…
- Ákosom!!! Hogy mennél te a… - löktem el magamtól.
- Juj, valaki nagyon morgós! – vigyorgott.
- Nem, csak nem szeretem, ha megsüketítenek és még meg is fojtanak! – duzzogtam.
- Aham – mondta teljes nyugodtságban.
- Ennyi? – kérdeztem tőle.
- Jó jó, sajnálom – bökte végre ki amit akartam.
- Meg van bocsájtva! – mosolyogtam jóízűen. – Peti?
- Alszik a padon ott! – mutatott egy hozzánk közeli padra.
A parkban vagyunk és engem a drágalátos barátocskám sétálás közben támadott le hátulról. Majd rám hozta a szívbajt annyira megijesztett. Odamentem Petihez és leültem mellé. Csak néztem. Ott ült és szuszogott. Nem törődött ki nézi , csak aludt.
- Keltjük fel! – dörzsölte meg markát Ákos és adott egy pofont Péternek. Ő azonnal felugrott és majdnem összeverekedtek.
- Nyugi! Velem is ezt csinálta, vagyis hasonlót! – néztem morcosan Ákosra aki csak nevetgélt.
- De…de… - dadogott mérgesen Peti.
- Hagyjuk! Gyere sétálni, jó? – mosolyogtam rá.
- Legyen – fogta meg a kezem és elindultunk. Ákos csak röhögött a padon ülve, és még utánunk kiáltott:
- Jó sétálást! – nevetett.
- Kösz - néztem rá vissza, majd elkezdtünk beszélgetni Petivel.
Sokat beszélgettünk. Főleg arról eset szó, hogy miért ájulok el folyton? Ez valami betegség lenne?
- Nem hiszem… - próbált megnyugtatni - …de nem igazán tudom. Jobb lesz, he elmentek orvoshoz.
- Igazad van, meg is mondom anyának, mennyünk el Dr. Jameshez. De ugye nem hagysz cserben? – néztem rá nagy szemekkel.
- Már miért tenném? – lepődött meg, majd kis mosollyal az arcán, homlokon puszilt. – Dehogy.
- Köszi. – küldtem felé egy reménykedő mosolyt.
                                                              ---------------------------------
Otthon mindent elmondtam anyának. Nagyon kiakadt, hogy megint elájultam, de nem tehetek róla…
Arcán ijedséget véltem felfedezni, ettől pedig én se nyugodtam le.
- Anya, biztos nincs nagy baj – járkáltam fel, s alá a konyhában.
- Biztos, az is lehet, hogy a növés miatt, nem? – nézett rám.
- Lehet, de én most felmegyek a szobámba, nyugi anya – mosolyogtam rá és felszaladtam.
                                                               ----------------------------------
Álmomban:
Egy kertben vagyunk. Minden fehér. Fehérek a fák, a virágok, a padok, a bokrok, a ház. Egy hatalmas épület, melynek két szárnya van.
A kertben – ami szintén óriási -, emberi alakok sétálgatnak. Olyanok, mint a szellemek. Fehérek és átlátszóak. A ruhájuk fehér köpeny.
Nők és férfiak egyszerre. A gyermekek a közel virágoskertet csodálják. Ők is fehér köpenyt viselnek. Arcuk falfehér, kezükben egy, egy fehér rózsával, melyet a virágoskertből téptek le egy rózsabokorról, s az épület melletti patakhoz viszik és beledobják őket a vízbe.
A víz tiszta fehér színezetű. A halak is fehérek benne.
A VILÁG FEHÉR.
Szemem szörnyen irritálja a fehér szín. Magamra tekintek, és én nem vagyok fehér. Én szürke vagyok? Rajtam is köpeny van. Kezemben egy szürke rózsát tartok, aminek tövisei szúrják tenyerem.
Mi ez???
Ki akarok innen jutni!!!
Óriásit sikoltok, és felriadok.
Arcomról  folynak a könnycseppek le a takarómra. Anya besiet, és próbál megvigasztalni…nem megy…
Félek…

28. Első bevillanás

- Mondom fejezzétek be!!! – szóltam még egyszer rájuk, mert mihelyt a meglepődésnek miattam vége szakadt, folytatták egymás gyepálását. Utálom, hogy a fiúk ilyen erőszakosak. Igen azok. Látjátok, ez a hülye is itt, csak azért veszekszik Nataniellel, mert ő meg akarta akadályozni, hogy cigizzen. Aztán a többi, azok meg csak azért, mert Castiel szólt nekik, hogy vegyék el tőle azt a büdös cigarettát, rá is vetődtek. Jó, hogy nem azt kérte tőlük, hogy ugorjanak bele egy kútba, mert tőlük még ez is kitelik, hogy megteszik neki.
- De hát! – állt fel Castiel és leporolta magát, mint egy kislány…
- Nincs semmi, egy cigi miatt? Szerintem inkább köszönd meg neki, hogy még így is gondol rád, azok után, hogy már nem a barátod. Pff, nem gondolkoznál el ezen? – tettem karba kezeim. – És, kérlek ,segítsd fel a földről Natot! – amikor kiejtettem Nataniel nevét valami fura érzésem lett. Mintha elszédültem volna és csak fehérséget láttam és azt, hogy kicsi hangok motyognak nekem valamit, de nem értettem csak egy szót: Megmozdult. – ennyit, semmi többet. De mi lehetett ez?
Mikor vége lett, csak azt vettem észre, hogy egy padon fekszem és a hülyék mind engem bámult.
- Liza. – bökdösött Castiel.
- Mi történt? – kérdeztem fejemet simogatva, mert szörnyen fájt.
- Elájultál…vagy mi. – nézett össze-vissza Nat.
- Hogy? – ültem föl a rozoga padocskán.
- Mondom én, elájultál. – bólogatott Nataniel.
- Rájöttem, kösz. – hunyorítottam rá. – Ki volt az aki ide pakolt?
- Castiel, miután engem ismét a földre löktek. – nézett haragosan a mellette állóra.
- Istenem, mondtam, hogy hagyjátok már abba! Komolyan, mint az ötévesek.
- Ő kezdte! Elvette…a… - dadogott Cast.
- Mit?
- Semmi…befejeztük. – legyintett és elmentek.  Még messze elláttam, hogy veszekszik a haverjaival, hogy miért tették, hogy ráugrottak Natanielre. Igen, mint mindig, fogjuk másra.
- Azt hiszem, nekem is indulnom kell… - álltam fel – kérlek mond meg nagypapádnak, puszilom! – mosolyogtam rá és indulni készültem, de Nat megszólított.
- Sajnálom, mostantól többet leszek itt, igazad van. – hajtotta le a fejét, aztán hirtelen felkapta – De Castielen tényleg csak segíteni akartam.
- Tudom. A nagypapád felől meg, a te dolgod, én csak figyelmeztettelek.
- Igen. Szia! – köszönt el tőlem.
- Szia, Nat! – fordultam meg és elkezdtem hazafelé venni az irányt. Csak sétálgattam a nagy fák között. Épp most van az ideje, hogy gyönyörű virágba boruljanak és illatozzanak. Imádom azt a fincsi illatát mindnek, mert mindegyik más-más.
A napocska vidáman világította meg sugaraival a várost. Még éppen nem ment le. Csodálatos naplemente. Egyszerűen fantasztikus ahogy a sugarak már a földet simogatják és az ég lila és narancssárga színekben pompázik. Ilyenkor mindig úgy elbámészkodom rajta, nem tudok betelni a látvánnyal.
Immár az utcákat rovom, és azon gondolkozom, mi lehetett az, az elájulás?
Furcsa, az egyszer biztos.
Kik beszéltek a háttérbe? Mi volt az a nagy fehérség? És az, hogy: Megmozdult?
Áh, lehet, hogy csak Castielék beszélgettek.
Hé, most jön egy kislány a kutyusával. Milyen szép csajszi, és a kutya, egyik kedvencem, tacskó. Még kicsike, de annál aranyosabb, nem mintha felnőttként nem lennének annyira cukik, de ez a kis csöppség. Szálkás szőrű és úgy néz ki, mint egy süni. Még bámészkodom itt is, aztán továbbindulok. Rápillantok az órámra és meglátom, hogy már háromnegyed hat van, és én még elég messze vagyok otthontól.
Elkezdem sietve szedni a lábam egymás után, és akkor a semmiből egy ismerős biciklis hajt el mellettem.
Ki ez?
Nézem, csak nézem. Ő már messze jár, de én még mindig csak találgatok. Aztán megfordul és visszateker hozzám.
- Csövi, elvihetlek? – vigyorog bele a képembe.
- Szi…a…Peti! – lihegek és idegesen nézek rá. – Mond, miért kellett még egy kört tenned??? Azt hittem kiszáradok ha ilyen gyorsan sétálok még pár métert.
- Sajnálom!  - röhögcsél. – De most már, itt vagyok és elszállítom a hercegnőt a várába.
- Kösz, herceg. – unott képpel felülök a csomagtartóra és miután elhelyezkedtem elkezd tekerni.
- Te hány kiló vagy? – szenved.
- Nagyon kedves vagy, és ezzel a kijelentéseddel cseppet se bántottál meg. – nézek a távolba. A biciklivel lassan és annál bizonytalanabban haladunk, de talán nem esünk pofára. Csak össze-vissza dőlöngéltünk a biciklivel, és én féltem, de aggodalmamnál feljebb kerekedett a nevetgélésem. Peti még mindig szenvedett, de nem sok volt már, hogy hazaérjünk, igazából pont akkor értünk volna a házunk elé, amikor is Peti akkorát fékezett, hogy a bicikli megcsúszott az aszfalton és még szerencse volt, hogy nem erőre, hanem félre csúsztunk, így a bicikli teljes mértékében felénk került.
- Te jó ég! – eszmélt fel Péter mikor már megálltunk a biciklivel az aszfalton.
- Segíts! – fájlaltam a lábam, mert a bicikli fogaskereke pont rajta volt a bokámon, így oda összpontosult az egész súlya a biciklinek.  Peti fájdalmas tekintettel rám nézett majd erőt véve magán megemelte a járműt és levette rólam. A bokám még mindig sajgott, de már nem annyira, mint az előtt.
- Mi fáj? – kérdezgette folyamatosan, míg felsegített és rátámaszkodva bebotorkáltunk a házba. A bicikli pedig ott maradt az út szélén.
Bent leültem a kanapéra és elfeküdtem rajta.
- Emily néni! – kiáltott anyunak. Anya gyorsan eldobott magától mindent és odarohant hozzám. – Én mindjárt jövök. – mondta neki Peti és anya bólintott. Péter kiment, gondolom a bicikliért.

Peti szemszöge:
Nagyon sajnálom Lizát, tényleg. Kirohantam a biciklim behozni a kertjükbe, még épp nem  lopta el senki, így betoltam a kerten belül és letettem a kerítéshez. Visszafutottam Lizához. Ő még mindig a kanapén csücsült. Annyira aranyos, még így is. Odaérve hozzá leguggoltam mellé és mivel anyukája elment vizes ruháért, nyomtam egy puszit a homlokára. Ő először nem értette mi történik vele, mert fáradtságában elaludt. Csak nagyokat pislogott rám azokkal a gyönyörű mogyoróbarna szemeivel, és közben kábán mosolygott.
- Te meg mit nézel? – kérdezte ásítozva és arrébbült, hogy melléüljek.
- Semmi… - mosolygott és csak tovább nézett. - …mikor jön már anyu? – harapta meg alsó ajkát, amitől akaratlanul is vigyorognom kellett.
Emily néni nagyon kedves nő. Olyan, mint egy angyal. Liza is az, kétségtelenül az, egy angyal.
Az anyukája nemsoká jött is. Egy nagy zacskó borogatással.
- Itt vagyok drágám. – sietett mellé és rátette vékony kis bokájára az óriási fagyos tömböt. Liza kissé felszisszent, de aztán halvány mosoly ült ki arcára.
- Már jobb. – sóhajtott. – Álom vagyok.
- Megyek, megyek. Jobbulást Liza! – öleltem át és elköszöntem – Szia! Csókolom!  - és elindultam haza.

27. Napló és egy rég elfelejtett emberke

Liza szemszöge:
Talán most végre tanulhatok, nem mintha szeretnék…Ez olyan muszáj dolog, sajnos…
Elővettem a cuccom és elkezdtem magolni. Csak tanultam, és tanultam. Közben eszembe jutott, hogy volt nekem réges-régen egy naplóm. Abba minden napon írtam.
Most kedvem volt olvasni belőle. Előkerestem. Sok kutakodás után megtaláltam. Utoljára fél éve írtam bele, mielőtt elkezdődött a suli. Nem tudom miért fejeztem be akkor, talán mert nincs időm, vagy még jobb: lusta vagyok, ez az igazság.
Szeretek írni, főleg olyan álomszerű dolgokról…olyanokról, amik nem is léteznek, mégis jó rájuk gondolni, mint azok a varázslények, amik néha viccesek, néha pedig ijesztőek. Vagy a csodaszép tündérek…nem tudom miért vagyok ilyen gyerek, még mindig, de úgy érzem, sose akarok felnőni, az olyan rossz lenne…
Belelapoztam és olvasni kezdtem:
2013. május 10. kedd
Kedves „naplóm”! Miért érzem azt, hogy egy élettelen tárgyal társalgok? XD Kérdések és kérdések…
A mai napom, hogy is mondjam, nem volt a legjobb. Eltört a lábam, sajnos. Az úgy történt, hogy tesiből nem vagyok a toppon és én ügyetlen futás közben egy kis fűcsomóban akkorát estem, hogy kitörtem. Még magam se tudom, hogy lehettem ilyen figyelmetlen, egyáltalán egy normális emberrel történik ilyen? Hogy egy apró fűvecskében akkorát essen, hogy eltörje valamilyet?
A lényeg, hogy a jó hír (mert, hogy az is van), az, hogy három hétig kimaradok a suliból…
És, ennek is van rossz oldala, hogy fogok én így feltornázni magam, annyira le leszek maradva…még év végére se tudom összekaparni az anyagot. Ez van, ezt kell szeretni. Miután negyedik órán elestem azonnal indultunk a korházba (hála nem kellett benn maradnom), és elláttak. Majd haza vettük az irányt és én már vagy két órája csak egy hülye spanyol sorozatot bámulok és próbálom megfejteni, miért is teszem? Ezek a sorozatok mindig úgy lefárasztanak, szinte kiszipolyozzák a maradék nem lefárasztott agysejtedet is és aztán csak zombiként bámulod azt. Oh, már megint Maria van. Az a nő folyton kombinál, most is azt hiszi, hogy Huan el akarja a vagyonát orozni. Huan erre felháborodik és elviharzik, az a banya meg csak ordibálja utána: Vissza se gyere! *****- aztán meg valamit szitkozódik mert kisípolnak. Ilyen sípolós részeket miért tesznek egy sorozatba bele? Sose értem meg. Most már elég a felesleges sorokból, komolyra fordítva, a közelmúltban nagyon megtetszett valaki, le is írom, hogy ki. ….Jaj, ne! Mennem kell, valaki csengetett és csak én vagyok itthon. Anya visszament munkába miután közöltem, semmi értelme itt gubbasztani mellettem, úgyse megyek sehova…

Hoppá! Itt lennék. :) Nataniel volt itt. Leckét hozott nekem. Igen, tudja hol lakom. Nem tudom, veszélyes-e lehet számomra ez? Néha úgy érzem, figyeli minden léptem, sose hagy nyugodni. Fura, az egyszer biztos. O.o Megyek, nincs kedvem írni most, álmodozom inkább!
xxLizaxx
- Hahaha! –csak hasamat fogva röhögtem az írásaimon, jó érzés volt beleolvasni. Akkor felálltam ültőhelyemből és lecsoszogtam a nappaliba és anya elé álltam.
- Anyu, lemehetek a parkba?
- Persze kincsem. – nyomott a homlokomra egy puszit.
- Köszi, anya! Hatra itthon leszek!
- Remélem, mert irtó fincsit készítek majd vacsorára. – mosolyogott.
- Huh, sietek vissza! – kacsintottam – Szia, anya!
-  Szia, Liza! – integetett utánam. Én már szinte kint voltam. Amint a friss szél megcsapta az arcom, olyan jó érzés fogott el. A Nap gyönyörűen fénylett az égen és csak pár felhő szálingózott. Kellemes meleg volt, igen tavaszi, de örültem, hogy már nem kell fagyoskodni. Gyorsan odaértem a parkba. Mindenhol madárcsicsergés és jobbnál jobb tennivaló. Odasiettem Nataniel papájához, éppen serényen tevékenykedett valamit az egyik fával.
- Mit csinál bácsi, kérem? – vizslattam meg.
- Oh, szervusz Liza! Gallyazom a fákat, vagyis most éppen őt. Idős egy egyed, mint én. – kacagott jóízűen. – De ha ilyen jó barátok lettünk, szólíts csak Peti bácsinak. – mosolyodott el.  Hát már két Petit ismerek, milyen különös.
- Rendben! Segíthetek?
- Sajnos nem, de várj, mégis. Annyit tegyél meg kedves, hogy bent van a házikómban a kesztyűm amit szoktam ehhez a munkához  használni, csak most bent maradt. Kihozod?
- Persze, mindjárt itt is leszek. – örömben ugrálva mentem a házig. Nagyon kedvelem az öreget, kedves és nem is morcos és ijesztő ahogy egyesek terjesztik róla.
A házba belépve finom fa illat csapott meg. Igazán szeretem az erdő jellegzetes friss levegőjét, és itt olyan volt. Mosolyt csalt az arcomra, úgy keresgéltem a kesztyűket, amik a végén meg is lettek. Boldogan vittem Peti bácsinak a munkás kesztyűjét, közben nézegettem a tájat. Mit lehet ezen nézegetni? Mindenhol csak szemét, ez így nem mehet.
Odasétáltam és felszóltam a létrán ácsorgóhoz.
- Peti bá, itt a kesztyű! – nyújtottam át neki.
- Köszönöm! – hálásan tekintett rám.
- Peti bácsi, tudja… - néztem szét – nincs itt valami tisztaság.
- Tudom drágám, de egyedül nem bírok ennyi munkát elvégezni. – nagyot sóhajtott.
- Én megcsinálom.
- Biztos? Más elfoglaltságod is lehet, nem csak, hogy segíts egy ilyen vénségnek, mint én. – csóválta meg fejét.
- Igen.
- De csak akkor maradj, ha tényleg nincs jobb dolgod. – sétált le óvatosan a létrán.
- Nincs, kezdem is, ha tetszik adni egy zacskót, amibe beletehetem az összeszedett cuccot.
- Ühüm, gyere! – kezével invitált egy nagy dobozhoz, amiből előzúzott egy még annál is nagyobb szemeteszsákot.  – Itt lenne.
- Megyek is. – mosolyogva kezdtem el szedegetni a különféle eldobott holmikat, mikor egy kis idő múlva ismerős alakot láttam közeledni felénk. Nagy táskával jött és annyira lihegett, hogy az utolsó pár métert nem is tette meg, csak leült a porba.
- Nataniel! Édes kis unokám! – sietett oda a fiúhoz Peti bá. Felkapta a táskát és bevitte a házba. Nat odajött hozzám és kérdően nézett rám.
- Jó lenne, ha nem csak álldogálnál, hanem segítenél is. – parancsoltam rá, de ő még mindig csak meredtem bámult rám.
- De hát…te meg mit keresel itt??? – szedett egy üres üveget fel a földről.
- Segítek a nagyapádnak, mert te nem vagy rá képes. – forgattam meg szememet.
- Én?  - kikerekedett szemekkel nézett rám.
- Te, miért ki az unokája?
- Én, de nem hittem volna, hogy ennyire jóban leszel az öreggel.
- Pedig ez történt, nagyon kedves és aranyos, nem úgy, mint egyesek… - arrébb mentem és ismét lehajoltam egy pár eldobott szemétért.
- Egyesek? Pff!!! – sértődötten sétált el mellettem és bement a nagypapája házába.
- De papa, hogy lehet, hogy Liza itt van? – súgta az éppen ülő nagyapjához.
- Kedves lány, nagyon kedves. – mosolygott – Amúgy van barátja?
- Jaj, papa… - sóhajtott. – Van, amúgy is, csak barát. De…de…de…
- Mi de?
- Nem értek valamit.
- Mit?
- Azt, hogy te, miért vagy vele ilyen. – ült le mellé.
- Milyen?
- Kedves, nem, mint a többi gyerekkel.
- Oh, hogy erről van szó. Fiacskám, a többiek, azok csak vén öregembernek néznek, akivel mindent meg lehet tenni. Ez a lány viszont, ő nem néz le, mint ők. – csóválta meg fejét.
- Aha. Most mennem kell. –ölelte meg.
- Máris? Hiszen csak most jöttél? – tekintett unokájára.
- Sajnálom, tényleg fontos dolgom van. – sóhajtott egy nagyot és elköszönt: Szia, papa!
- Szia… - csak nézett egy darabig maga elé az öreg, nem fogta fel, mi ilyen sürgős a fiúnak, hogy ilyen gyorsan elviharzott, szinte itt se volt!?

Nataniel szemszöge:
Sajnálom, tényleg, hogy nem segíthetek nekik, de most ennél sokkal fontosabb dolgom van. Castielt kell megtalálnom az igazgatónő kérésére, vagy inkább parancsára.
Ahogy elsétáltam Liza mellett csak nagyot nézett, hogy megyek is, de nem szóltam neki semmit csak tőle is búcsút vettem és a park legsötétebb része felé vettem az irányt. Megmondom őszintén, nem szeretek errefele kószálni, annyi gonosz és rossz ember van, ki tudja melyik bokor mögött rejtőzik valamelyik, vagy éppen egy vérszomjas kóbor kutya. Tudom, fiú vagyok, de még nekem is libabőrös lesz a kezem, ha ilyen helyekre kell mennem.
Ahogy egyre beljebb értem, úgy lett egyre sötétebb és hidegebb. Már szinte fáztam mikor megláttam a drágalátost aki a barátaival, vagyis az annak nevezettekkel bandázott. Castiel kezében egy cigi volt és hangos nevetés közepette vett ki az egyik zsebéből egy öngyújtót, majd a cigit meggyújtotta és szájához emelte. Csak messziről néztem még, mit csinál a hülyéje, de ezt már én se tűrtem, mégis valamikor a barátom volt…volt.
- Mi a fenét képzelsz? – vettem el tőle a cigarettát.
- Már megbocsáss, de te mit csinálsz? Azaz enyém, add ide! – haragosan kapkodott a kezemben tartott tulajdonáért, de azt sehogy se bírta kezemből kikapni, mert én nála majdnem egy fél fejjel magasabb voltam.
- Vegyétek el tőle! – szólt a többire és ők rám vetették magukat. Igen összeverekedtünk, ha azt, amit csináltunk, annak lehetett nevezni. Csak fetrengtünk a porban és ordibáltunk egymásra, akkor viszont valaki egy akkorát kiabált ránk, hogy mind rá kaptuk a fejünk.
- FEJEZZÉTEK BE!!! 

26. Könnyekkel a szerelemért

Liza szemszöge:
„Néha nehéz türtőztetni magunkat, de van amikor jobb kimutatni az érzéseinket.”
- … Peti az, akit szeretek. – mondtam ki végre. Megmondom őszintén nagyon nehéz volt ezt kimondanom, nem tudom miért. Lehet, hogy nehéz elszakadni a múlttól, de azt hiszem, most már lezártam.
- Mi? – nézett rám úgy mintha nem is értette volna az előző mondatom, pedig igenis értette, csak nem akarta felfogni.
- Fogd fel, őt választottam, te is rájöhettél volna, már rég…
- De, én tényleg szeretlek, igazán. Ez már nem is számít? – húzódott közelebb hozzám és megfogta a kezem. Én azonnal kihúztam kezei közül az enyémet, nem akartam, hogy visszaessek. Sajnos én is az a fajta vagyok, akinek puding szíve van…
- Ne, kérlek. Persze, hogy számít, de te nem fogsz megváltozni, nem tudsz megváltozni. Ilyen ember nem kell, aki egyszer megtette azt amit megtett, az megteszi még egyszer… Nem akarok ilyen fiút magamnak… Neked, csak a legjobb kell, mindig…nem az aki igazán számít, te csak úszol az árral. Ha jobb van annál, akid van, azonnal váltasz. Nem tudsz leragadni egy valakinél, több kell, de nekem csak egy… A személyiséget se olyan, mint nekem…Egyszóval összefoglalva, túl különbözőek vagyunk. Sajnálom. – most kibújt minden a zsákból, mindent elmondtam, azt hiszem, amit akartam. Felálltam, és elköszöntem: Bocs, szia! – nem tudom, miért kell nekem mindig sajnálkozni? Egyszer lehetnék már gonosz és kőszívű, áh, nekem az nem menne… Még most is, most is, úgy mentem el, hogy megpusziltam. Normális vagyok??? – Ennyi! Erőltesd meg magad Liza, ne nézz vissza! Az a múlt, Peti a jövő! Menny, és mond meg neki, mennyire szereted! – súgta a belső hangom.
Legalább ezt megfogattam magamnak. Istenemre, én már mindent előre elterveztem tegnap a kórházban. Elterveztem, hogy odaállok elé, keményen a szemébe nézek, felvázolom a tényeket, nyersen és érzelmek nélkül, és aztán eltűnök onnan. Nem mentegetőzök, nem gyengülök el…és mi lett belőle? Ez, a nagy semmi! Aj, annyira nem szeretem ilyenkor magam.
Hazabaktattam. Egész úton csak Petin járt az eszem, alig vártam, hogy végre hazaérjek, és vele lehessek.
Ahogy haza értem befordultam a kapun, majd becsuktam magam után. Besétáltam a házba, mivel kint senkit se találtam. Az ajtót kinyitva finom illat csapta meg az orrom. Azonnal becsaptam az ajtót és gyorsan lekaptam a cipőm, majd siettem be a konyhába. Ott anya sütögetett.
- Szia, anya! Már vissza is értem. Mi finomat készítesz? – leserkedtem bele a tálba, amiben valamit gyúrt. – Hm, kekszgolyó! – nyúltam kezemmel a tál felé, hogy csípjek belőle egy kicsit, de anya rácsapott a kezemre.
- Na! Nem szabad! Majd ha kész lesz, ehetsz belőle! – nézett rám szigorúan.
- De anya! – nyafogtam.
- Semmi de! – gyúrt kis gombócokat a csokis finomságból, majd kókuszba forgatta és egy nagy tálcára helyezte őket.
- Aj, hát jó! Hol van Peti? – békéltem meg.
- A nappaliban szívem! Tévét néz. – mutatott tésztás kezével az említett szoba felé.
- Kösz! – fordultam ki a konyhából és egyenesen a nappali felé vettem az irányt. Mikor beértem, láttam Peti elnyúlva a kanapén fekszik és mélyen szuszog, közbe pedig a tévé hangosan szól, de ő észre se veszi, csak alszik.
Halkan odasétálok és nyomok egy nagy puszit az arcára, majd leülök mellé. Ő nagyot ásít és felül, majd megkérdezi:
- Ezt meg miért kaptam? – pislog nagyokat, és akkorát nyújtózkodik, hogy majdnem leüt kezeivel.
- Hé! Vigyázz! – fogom meg kezeit. – Amúgy azért, hogy tudd, nagyon szeretlek. – mosolyogtam rá.
- Jaj, nagyon édes vagy. – vigyorog rám és visszahuppan a kanapéra.
- Há’ kösz! – nevetem el rajta magam és én is mellé dőlök. – És te?
- Én is, hányszor kell még elmondani? – durcáskodik.
- Sokszor…de néha más is elég helyette. – kuncogok és közelebb hajolok felé.
- És, mire gondolsz? – helyez arcára kaján vigyort.
- Nagyon vicces vagy. – csókolom meg.
- Jaj, hogy erre gondolsz… - lepődik meg, úgy, mintha semmit se tudott volna az előző akciómról, pedig ő igenis tudta, csak szerette volna tudni, merek-e előbb lépni.
- Miért, mire számítottál? – nevettem rajta.
- Km, hát…
- He? – néztem mélyen gyönyörű kék szemeibe, mik most úgy villogtak, mint az éjszaka fényei.
- Erre, erre! – lelkesült fel és most ő adott egy puszit a számra.
- Ó…mennyire egy rugóra jár az agyunk. – arcomról csak úgy sugárzott a boldogság, de anya most is, mint mindig, megzavart minket a flörtölésben.
- Gyerekek, kész vannak a golyók! Ti meg mit csináltok? – nézett ránk felettébb furcsállva. Szemeivel körbenézett minden irányból minket, és aggódóan figyelt engem. Féltett, annyira látszott rajta, hogy nem tudja türtőztetni az érzéseit: Igenis, ne nyúljon senki az én kis babámhoz! – mondogatta mindig, mikor egy-egy fiú neve került elő… Erre én mindig azt válaszoltam: Anya, nem vagyok gyerek, apa se aggód ennyit ezen a témán! – igen, nálunk anyu aggodalmaskodik túl sokat. Apa azt mondja: Kamasz, nem lehet mit tenni…hormonok! – majd csak legyint egyet és rosszallóan tekint rám. Azért ő se nézi jó szemmel, mikor elárulom neki, hogy éppen ki mosolygott rám ebédnél, vagy ki tetszik a suliból…
- Semmit anyu…! Mindjárt megyünk! – hangsúlyozom ki a „Semmit” szót.
- Aha… - néz még mindig ránk, majd mikor beletörődik, hogy mennie kéne, sértődötten távozik.
- Bocs, anyu mindig ilyen. – mentegetőzöm Petinek.
- Szülők! Ez a dolguk, örülj, hogy aggódnak érted! – puszil meg. – Menjünk már, mert éhen pusztulok! – dörzsöli meg tenyerét.
- Igaz, siessünk! – és versenyt futunk ki ér először a konyhába. Ott már a nagy tálcán egy még annál is nagyobb kupac finomság díszelgett. Peti azonnal vagy ötöt bekapott, én csak kivettem egyet, azt vagy két percig majszolgattam, miközben Peti hülyülését néztem, és csak nevettem gyerekes viselkedésén.
- Jaj, olyan gyerek vagy! – vettem ismételten egy gombócot kezembe.
- Haha! – röhögött, szájában vagy két gombóccal.
- Ne! Ne beszélj teli szájjal! – kezemmel megálljt mutattam, és fejemet elfordítva nevettem tovább.
- Jó! – motyogott annyira, amennyire tellett neki. A másik kezemben lévő gombócot bekaptam, és csak élveztem ahogy a meggy íze elhatalmasodik a csokién, majd ismét a csoki íze kerül fölénybe.  Nagyot nyeltem, és szomorú hírt kellett közölnöm Petivel.
- Km, Peti! Fejezd kérlek be a csámcsogást egy percre, és figyelj rám! – mondtam kínos tekintettel felé fordulva.
- Igen? – csúsztatta le torkán a nagy gombóc kaját, és nagy szemeit rám szegezte.
- Tudod, tanulnom kéne. – az a fránya lecke. Szívesen lennék inkább Petivel, de nem akarom a házim vasárnapra hagyni.
- Ühüm, megértem. Mennyek máris? – nézett rám szomorú pofiva, olyannal, amilyet csak a kutya tudott, eddig a pillanatig.
- Ja, az jó lenne… Vagyis nem, de sok leckém van. Ugye megérted?
- Aha. De azért ki kísérsz?
- Hát jó, hogy. – karoltam belé és anyának még az ajtóból visszaszóltam: Anyu! Peti megy, kikísérem!
- Jó, szia, Peti! – köszönt el anya tőle.
- Csókolom! – Peti nagyot köszönt és csak úgy húznom kellett, hogy végre kiérjünk a kertbe. Mikor végre már kint voltunk, még volt egy dolog, amit el kellett neki mondani:
- Km, várj egy kicsit! – fékeztem le.
- Igen? – fordult felém.
- Tudod, de ne akadj ki, mikor beszéltem Castiellel, adtam neki egy puszit… - néztem szégyenlősen a földet, és lábammal a földet súroltam ide-oda, mint aki valamit nagyon elszégyell, igazából…volt mit is.
- Mi??? – kiakadt, szó szerint.
- Tudom, hogy furán hangzik, hiszen most mondtam, hogy szeretlek… - nem fejeztem be, már beleszólt a szavamba:
- Ja, ennyire…! – toporzékolt és elkezdett a kapunk felé sétálni, de én megállítottam:
- Igen, ennyire! Képzeld el a helyzetemet, vagy ne is…csak higgy nekem, kérlek! – néztem rá bizakodva. Kék szemei most is, mint mindig elvarázsoltak és szemem könnybe lábadt.
- Hát… - dadogott. Én már ezt nem bírtam száraz szemekkel, arcomon forró könnycseppek csurogtak le, amik a szám szélén lévő gödröcskékbe belefolytak, majd onnan az államig és le a földre.
- Most miért sírsz? – nézett rám ijedten.
- Mert, mert kikészít ez a sok feszültség. Az, hogy elveszthetlek…összeszorul a szívem és nem bírom nem kimutatni az érzéseim. Ne nézz ilyen ijedten rám! – kezdett megkeményedni a szívem, már inkább mérges voltam magamra, hátat fordítottam Péternek.
- … - hangos sóhajtást hallottam, majd olyan hangot, mint mikor esik az eső. Lassan megfordultam és láttam, hogy Petinek is nagy könnycseppek esnek le szemeiből a földre. Ránéztem, bele azokba a gyönyörű égkék szemeibe, és vártam a reakciót.
- … - még egy óriási sóhajtás és közelebb lépve hozzám csak jó szorosan átölelt. – Ne sírj… - rebegte. – Nekem is csak egy bogár ment a szemembe. – ezen mindketten elnevettük magunk.
- Te miért sírtál? – törölgettem könnyeim miután elváltunk egymás karjai közül.
- Semmi…csak nekem is sokat…számítasz. – ölelt ismét át és adott egy puszit a homlokomra.
- Akkor nincs harag? – mosolyogtam el magam.
- Nincs. – mosolygott ő is és kikísértem.
- Szia! – köszöntem el tőle.
- Szia, akkor hétfőn! – vigyorogva sétált el.
- Ja. – kuncogtam és visszamentem a házba.

25. Döntés

Eddig történt: Liza elájul, kórház. Peti és Castiel…kit válaszon?

Rövid leírás: Liza választ. Castiel még nem jön rá, kit választott.

„Van, hogy nehéz dönteni. De néha muszáj…”

 Liza szemszöge:
„ Kérdezem magamtól: Miért vagyok ilyen szerencsétlen?
Egész este azon töprengtem mit tegyek…
Ott van Peti… Édes, kedves és normális, nem úgy, mint Castiel.
De ő meg lehet, hogy tényleg megbánta mindazt amit tett. Nem értem az életet. Csak a baj van vele. Mikor már kint lennénk egy gödörből beleesünk egy másikba. Sosincs nyugta az embernek. De persze lehet, hogy csak én vagyok ilyen…”

Reggel a telefonom ébresztett. Nem tudom miért nem kapcsoltam ki az ébresztőt, hiszen nem kell suliba mennem…sőt szombat van. Mindegy is. Ma már egészen jól érzem magam. Nagy pislogásom közepette rájövök, tegnap elaludtam és nem is találkoztam másodjára Petivel és Sissyvel. Ezt jól elszúrtam…
Pislogok néhányat, körülnézek mi történik körülöttem. Észreveszem, hogy mellettem áll az orvos.
- Kérem, üljön föl. Vizit van. – utasít.
- Persze. – nyújtózok nagyot és felülök.
Az orvos jól körbenéz, kicsit jobban is…
- Azt hiszem teljesen jól van. Ma haza is mehet amint megvannak a papírok.
- Oh, köszönöm! – azt hittem jó lesz majd itt mert nem a suliban kell lennem, de rájöttem itt csak lehangol az a sok beteg, és elmegy még az élettől is a kedvem. Szenvedés minden perc itt.
- Szülei? Csak bejönnek, nem? – teszi fel a kérdését.
- De, azt hiszem. Mindjárt felhívom őket.
- Nyugodtan, addig megcsináltatom a papírját. – mondja a végszót és távozik. Ilyen normális orvost…mondjuk azért nem volt teljesen százas, az biztos.
Nagy nehezen elérem az ágyam melletti kisasztalon lévő telefonom és kezembe véve tárcsázom is anyut.
Kicseng…
- Hallo? – szól bele apu.
- Apa, bejöttök?
- Kicsim…persze. De csak anyud tud bemenni. Én tegnap voltam a barátaiddal, de akkor aludtál és nem volt szívünk felébreszteni. Ma meg nem mehetek, mert dolgoznom kell. – úgy utálom, hogy apának még hétvégén is munkába kell mennie.
- Hát, jó… Mindjárt kész lesznek a papírok. Anya mikor jön?
- Nem soká. Mire kilépsz a kórház ajtón, ott fog várni.
- Köszi! Km, le kell tennem, visszajött a doktor úr. Puszi!
- Szervusz! – ezzel meg is szakítottam a kapcsolatot. Az orvos már előttem állt azzal a sok papírral és keresgélte az enyémet.
- Itt lennék. Elnézést, nem csak ön megy el ma.
- Semmi baj, keresse csak, de ez nem az asszisztensek dolga lenne? – furcsállottam, hogy ő szaladgál ezzel a sok papírral.
- De, csak ők most egy fontos beteggel vannak elfoglalva, én is csak éppen, hogy beugrottam, sietnem kell. – mondta és ismét beletúrt a kupacba, majd végre előhúzta az enyémet – Meg is van. Ez az öné. Tessék. – és átadta.
- Köszönöm. Akkor mehetek?
- Igen. Várjon, mindjárt beküldök egy ápolót, hogy vegye le az infúziós bekötést. Aztán pedig csak össze kell szednie magát és indulhat is a nagyvilágba. – mosolygott és elhagyta a termet.
- Jó… - intettem utána – Most meg mit csináljak? – gondoltam magamban, de arra se volt időm, hogy kitaláljak valamit, mert jött is az ápoló.
- Szia! Nos? – mosolyodott el. Aranyos fiatal lány volt az ápoló.
- Azt mondta a doktor úr, hogy leszedi az infúziós bigyómat?
- Haha, igen. De kérlek tegezz, nem vagyok annyira öreg! – nevetett és odaült mellém az ágyra majd babrált valamit a kezemmel. Néztem balról- jobbról, nem láttam sok mindent mit izél, de egyszer csak érzem valamit kihúz a kezemből, felszisszenek:
- Áu… - mondom halkan.
- Kész is vagyunk. Nem is fájt annyira, ugye? – kérdezte miközben fertőtlenítette a kezemet.
- Nem, tényleg nem fájt. Huh…végre mehetek! – fújom ki magam.
- Örülsz, mi? Tudom milyen, nem olyan jó azért itt lenni…
- Egyáltalán, még ezt az egy éjszakát is alig bírtam ki. – nevetek vele, majd valaki kintről beront és lihegve mondja az ápolónak:
- Gyere gyorsan Kriszti, az egyik gyerek elájult! – mondja kétségbe esetten majd azonnal kirohan.
- Bocsi, nekem menni kell, azért remélem, nem találkozunk itt, legfeljebb odakint! – kacsint egyet majd hozzáteszi – Szia!
- Én is, szia! – köszönök utána, de ő már el is tűnt. Gyorsan összekészítettem a cuccaim és már rohantam is ki a szobámból majd le a lépcsőn (majdnem elütöttem egy idős nénit) és végül ki a kórház ajtón. Ahogy kiléptem éreztem a nap csodálatos meleg sugarait amik csak úgy átjárták a testem és feltöltöttek. Napfürdőm után észrevettem anyát és eldobva a cuccaim a kezemből oda siettem hozzá és megöleltem.
- Anya! – kiáltom.
- Drágám! – puszil meg – Na, meggyógyultál?
- Aha. Csak még kicsit fáj az infúziós tű helye ahol belém szúrták.
- Oh, azért nézd ki jött velem… - ment kicsit arrébb és mutatott a mögötte álló fiúra.
- Peti! – csillant fel szemem és karjaiba ugrottam – De jó, hogy itt vagy!
- Én is örülök neked! – szólt miközben elengedtem a szoros ölelésből és karjával átfogva engem – Mehetünk? Nem akarok ennek a háznak a légkörében lenni…
- Én se…menjünk anya! – szóltam.
- Menjünk hát fiatalok!  - kuncogott anyu. Miközben a kocsihoz meneteltünk gondolkodtam egy kicsit arról, hogy Peti mellé ülök hátra. Mikor odaértünk az autóhoz, anyának is kifejtettem ezt:
- Anya, nem lehetne, hogy hátra üljek Peti mellé? – kérdeztem a pázsitot bámulva idegesen.
- De, én úgy akartam, hogy előre ülj mellém, hogy lássalak. – próbálta terelni a dolgot.
- Kérem. – nézett anyára Peti is. Örültem, hogy mellettem áll, rámosolyogtam majd szigorú szemeim anyura szegeztem.
- Legyen. – adta be derekát anya és beszálltunk a kocsiba. Peti illedelmesen kinyitotta az ajtót nekem:
- Tessék beljebb fáradni! – mutatott kezeivel hadonászva az autó ülésére.
- Köszönöm uram… - nevetgéltünk együtt.
- Akkor népség, be vagyunk kötve? – kérdezte anyu.
- Igenis. – viccelődtünk Petivel.
- Akkor indulás! – és anya rátaposott a gázra.
Petivel beszélgettünk egy kicsit az út alatt, de anya mindvégig árgus szemekkel figyelt minket a visszapillantóból, ha nem az utat kellett figyelnie…

Peti szemszöge:
„Liza igazán elragadó lány. Örülök, hogy vele lehetek, de Castiel…ő nem fog úgy örülni mint Liza mikor meglátott! Az biztos!”
- Km, tudod tegnap hallottam, hogy veszekedtek. Mi volt a téma? – kérdezte Liza.
- Te. Azért vesztünk össze, mert mindegyikünk a másikat hibáztatta, hogy kórházba kerültél.
- Jaj, hiszen tudjátok, hogy az csak az én szerencsétlenségemből következett be…
- Nem! A végén rá is jöttünk Don tanár úr segítségével, hogy mindketten azok vagyunk, mert miattunk idegeskedtél annyit. Sajnálom.
- Aj, erre nem tudok mit mondani…lehet… Én megbocsájtok neked és Castielnek is.
- Na, de várj! Mi is volt Castielel mikor összevesztünk? Bocs, de tudnom kell. – most megtudom.
- Az, hogy odajött mikor a fánál sírtam. Először olyan pofátlan volt mint mindig… - nem hagytam, hogy befejezze:
- Én biztos elpáholom!
- Ne! Hagyd, hogy elmondjam mi volt! Tehát odajött és elkezdte rizsázni, hogy máris megbántottál meg ilyesmik…de aztán egész kedves lett. Majdnem meg…
- Mi? Mi meg?
- Majdnem megcsókolt…most örülsz?
- Micsoda? – húztam távolabb magam meglepődöttségemben Lizától.
- Jól hallottad. De ő akart megcsókolni.
- És te?
- Nem, vagyis… - hangja elcsuklik.
- Vagyis?
- Semmi. Tudod nagyon sokat gondolkoztam ezen a dolgon a kórházban, és rájöttem… - megállítottam a mondandóját.
- Ne is folytasd, tudom, hogy Castiel kell még mindig…az a… - szomorodom el.
- Nem, hagy mondjam el. Kérlek. – kérlel.
- Hát jó.
- Rájöttem Castiel nem ér annyit, hogy miatta elveszítselek. Én téged szeretlek, komolyan. – húzódott közelebb hozzám és fejét vállamra hajtotta.
- Biztos? Mert én tudom, hogy szeretlek, de most elbizonytalanítottál abban, hogy te szeretsz-e engem?
- Igen, látod… - és adott egy puszit.
- Talán. – öleltem meg – Igen, biztos.
- Köszönöm, hogy bízol bennem. De muszáj tisztáznom magam Castielnél.
- Mi? Miért? – nem értem.
- Mert, muszáj tisztáznom vele a dolgot.
- Aj, igazad van. – ismertem be  neki a tényt, tényleg beszélnie kell vele.
Rámosolygott, aztán csak néztük az utat, mikor érünk már Liza otthonához. Nem sokkal később ott is voltunk. Liza anyuja beállt a kocsival az udvarukra, majd kiszálltunk az autóból. Becsuktam az ajtóját, s szemet Lizára szegeztem:
- Akkor megkeresed Castielt? – jobb, előbb, mint utóbb.
- Aha, de ne aggódj, csak beszélgetünk.
- Sejtem… - húztam fel orrom. Egyáltalán nem helyeseltem ezt a dolgot.
- Ne féltékenykedj.
- Nem mehetek veled?
- Nem, bocsi. Sietek, ahogy csak tudok. – kacsint egyet, majd elsétál anyukájához, aki valamit bütyköl a kocsi elejében.
- Anyu, el kéne mennem a parkba. Fontos, és azonnal jövök.
- Oké drágám. Menj. – helyeselt az anyukája. Én csak néztem meredten ahogy Liza intézkedik.
Kifelé nyomott még egy puszit az arcomra, és már sétált is a közeli parkba.

Liza szemszöge:
Tudom, hogy Peti nem volt elragadtatva ettől a Castieles beszélgetéstől, de számomra fontos lezárni ezt az egész dolgot.
Anya gyorsan belement a dologba, Peti pedig ne gondoljon semmire…mert nem is fog semmi se történni egy beszélgetésen kívül, ha persze megtalálom. Ilyenkor általában a parkban hülyül a barátaival.
Elindulok. Kifelé nyomok egy utolsó puszit Péter ideges arcára, majd továbbmegyek.
Csak sétálok és sétálok. Egyszer csak meglátok valakiket egy közeli padon. A park nincs messze, de ezeket az alakokat én ismerem. Castiel és a bandája voltak azok. Közelebb érve világossá vált, hogy nagyban beszélgetnek valami internetes játékról, meg Natasáról, arról a kiállhatatlan piócáról, aki mindig csak mindenkire rászáll, mint egy keselyű, s csak tépdesi, míg semmi se marad belőle, csak cafatok. Szétszedi az ember lelkét, és aztán odaveti a többinek, had törjék még jobban össze.
Utálatos egy lány. De ezek mind istenítik, nem tudni miért…
Hátulról közeledek Castiel felé, aki a pad támláján ül. Hangosan hozzájuk szólok, máshogy úgyse értenék:
- Hahó! Itt vagyok! – hívom fel magamra a figyelmet – Castiel, beszélhetnénk?
- Szia, cica! Persze… - szól nyálas hangon, majd derekamnál fogva közelebb húz magához – Nos? – mosolyog rám úgy, mintha éppen most falna fel szemeivel.
- Hagy békén! Nem vagyok a cicád! – lököm el magamtól, mire minden ott lévő fel „Húú” – jog, hogy most aztán jól lepöccintettem a menő srácot.
- Mi van? – néz rám kérdően. Nem fogja fel, nem ő kell…
- Áh, semmi…
- Akkor jó. – vigyorog, és összenéz a haverjaival – Jól vagy amúgy?
- Amúgy igen, de most menjünk innen, beszélni akarok, de négyszemközt.
- Aham… - néz rám megint olyan „megeszlek” szemekkel.
- Gyere már! – idegesen megfogom karját, s úgy rángatom el egy másik padhoz. A többi csak bámulja mit művelünk, és röhög rajtunk.
A másik padhoz érve leültetem. Ő kinyúl a padon. Középre ül. Kezeit a pad támaszára helyezi, s ezzel elfoglalja az egész ülőhelyet.
- Menj már! – lököm arrébb kezét, s leülök mellé.
- Na, miről van szó? – vigyorog jóízűen, egyre közelebb húzódik, míg én egyre távolabb tőle.
- Maradj nyugton. – lököm vissza a helyére, majd megszólalok: Most figyelj nagyon jól, mert csak egyszer mondom el a következőket.
- Hát jó. – bólint egyet.
- Tehát, úgy döntöttem, hogy …

Előzetes: Liza megmondja a válaszát Castielnek. Az „Utolsó puszi”. 

24. Kórház

Kicsit változtattam a felépítésen, de a legtöbb ugyan az, mint ahogy az előző résznél írtam. Remélem tetszeni fog nektek! :)

Eddig történt: Castiel bekavart. Peti nem érti mi van? Liza falfehéren áll Peti előtt mikor Peti rákérdez, mi is van?

Összefoglalva a rész: Liza még mindig nem tudja kihez húz a szíve. Castiel bevallja az igazságot Lizának.

Péter szemszöge:
„Nem értettem ezt az egészet…
Olyan volt, mintha Castiel igazat mondott volna. Pedig nála ez nagyon ritka. De ha tényleg igaza van, akkor mi történhetett? Talán… Nem, ez meg se fordulhat a fejemben…”

Bementem a terembe, ahol már mindenki engem nézett.
Mi van ezekkel? Hiszen még csengő előtt beértem? Akkor meg…? Mindegy hagyjuk, most kicsit se érdekelnek az osztálytársaim. Ők csak mindenkiben a kikezdhetőséget keresik, egyszerűen nem tudnak csak magukkal foglalkozni,  minden kis apró mozdulatát figyelik a másiknak, hogy rájöjjenek hol kezdhetik ki az embert. Szörnyű egy osztály… Örülök, hogy ez az utolsó évem itt, igazán örülök. Végre kiszabadulhatok ebből a börtönből, ami nyolc évig fogvatartott. Igaz mehetek egy másikba…francba…
Annyit  viszont még el kell, hogy meséljek, hogy én mikor ide jöttem, egyáltalán nem ilyen voltam. Sokkal kikezdhetőbb, sebezhetőbb. Anyámék túlkényeztettek, és sose hagytak kibontakozni… Mikor pedig iskolába kerültem egyszerűen megszűnt a „jaj drágám vigyázz magadra”. Már nem fogtak annyiszor a pártfogásukba, sőt az évek során egyre inkább leszálltak rólam.
Először nagyon nehéz volt a beilleszkedés, és az önállóság. De végül is megerősödtem (tényleg…nagy örömömre) , de nem csak testileg, lelkileg is. Megtanultam irányítani az életem.
De elég is a visszaemlékezésből…

Hátrabaktattam a legutolsó padba, ahol én és Ákos ülünk. Ő már rég ott ücsörgött és arról elmélkedett, hogy…várjunk, miről is?
- Hahó! – legyezgettem előtted kezeimet, hogy végre felébredjen.
- Jaj, hol vagyok? – dörzsölte meg szemeit.
- Még mindig az iskolában! Min gondolkoztál már megint?
- Ja…semmin… Reggel beszéltem Sissyvel erről a fogadás dologról…
- És?
- Egyáltalán nem haragudott… - vigyorgott.
- He, neked jó…
- Na, ne nyavalyogj, majd lesz valami! Idővel Liza is megbékél. – bólogatott hevesen.
- Már megbékélt, de valami furcsa történt az előbb, amit még most se értek…
- Az, jó. – elmélkedett ismét, majd – Várj, mi?
- Castiel…egyszer úgy behúznék neki… - forgattam szemeimet idegesen.
- Tedd csak meg, gyerünk! – lelkesedett.
- Hé! Nyugi…
- De mi történt?
- Na, pont ezt én se tudom… De megtudom!
- He? Én ezt már teljesen nem értem…bocs, bezavarodtam. Mi is van?
- Az, hogy Castiel meg Liza….én se tudom, de megkérdezem Lizát.
- Szerinted? Liza…
- Nem, arra gondolni se merek. Akkor biztosan bevernék annak a hülyegyereknek…!
- Ok, majd számolj be a fejleményekről.
- Arra én is kíváncsi vagyok!
A következő másodpercben becsengettek…
Kis idő múlva csak arra lettem figyelmes, hogy Ákos bökdös.
- Kellyé már fel! – sugdossa.
- Mi? Mi? Km… - próbálok magamon erőt venni.
- Vége az órának, az egészet átaludtad. – röhögött – Don tanár úr mondta is, ha még egyszer ilyen lesz, leállítja Lizát… - nagyokat kacagott.
- Kösz! – ugrottam fel, majd nagy nyújtózkodás közepette majdnem fejbe vágtam Natasát, a mellettünk lévő padban ülő lányt.
- Hé! Vigyázz már! – mérgelődött. Kiállhatatlan egy csaj, de muszáj elviselni.
- Jaj, Natasa! Nehogy már valami bajod essen! Drágám… - néztem rá sajnálkozást színlelve, majd nagy nevetésbe kezdtünk Ákossal.
- Haha…nagyon vicces vagy! – ment el mellettem duzzogva. Na, ezt most jól megkapta. De meg is érdemli.
- Jó voltál! – veregette meg vállamat Ákos.
- Kösz haver! De most megyek Lizához! – kacsintottam egyet, és indultam is a szomszéd terembe.

Kifelé még belebotlottam Natasa csicskásába, Eszterbe, aki csak bámulta magát a tükörbe és igazgatta a haját, közben pedig Mikivel az osztály nagymenőjével flörtölt. Csak legyintettem egyet, ezek sose változnak! Mikor Liza terméhez értem Ő pont kifele jött így még pont elkaptam.
- Liza mond, igaz amit Castiel mondott? – tettem fel neki a kérdést. Ő csak állt egyhelyben, majd egyre fehérebb lett az arca és elkezdett dülöngélni.

Liza szemszöge:
„Ez a nap, nem is lehet rosszabb…egyben jobb. Nem értem, ilyen velem még sose történt, most mit tegyek?”

Csak álltam ott és éreztem egyszerre forogni kezd velem a világ és egyre homályosabb lesz körülöttem minden.
Pétert már alig láttam, majd elsötétült minden.

Péter szemszöge:
- Istenem, Liza! – kaptam el gyenge kis testét, majd lefektettem a padlóra – Gyorsan valaki jöjjön! Tanárt, mentőt! – kiabáltam szétnézve a folyosón. Egyszer csak Castiel lép ki a termük ajtaján és azonnal odarohan hozzánk.
- Te meg mit ettél? – idegeskedett.
- Én? Semmit. Csak úgy összeesett. – vakargattam idegesen fejemet és még mindig nézelődtem jön-e valamelyik tanár.
- Persze, csak úgy elájult! – grimaszolt egyet, majd –Menjél és keressél egy tanárt, addig én vigyázok Lizára! – utasított.
- Jó, de ne nyúlj hozzá! – néztem rá haragosan, elindultam keresni valakit, közben pedig egyszer-egyszer visszanéztem, mit művel Castiel.

Castiel szemszöge:
„Szeretem, és meg is fogom neki mutatni! Aggódom érte…nagyon!”

Elküldtem Pétert, hogy keressen egy tanárt, remélem nem téved el…
Lassan megsimítottam Liza babaarcát. Kis édes. Próbáltam felébreszteni, de nem ment: Hahó, kelj fel, na… - suttogtam, de semmi. Majd elkezdtem körülötte fel-alá járkálni, kerülgettem körbe-körbe, nem értem mi tart ennyi ideig? Kis idő múlva három alakot pillantok meg a lépcsőtől jönni a folyosón. Már látom is, hogy kik azok. Don tanár úr, Sissy és az a Péter gyerek… Ki nem állhatom, nem tudom miért…de egyszerűen, lehet, hogy csak azért mert Liza vele van? Mindegy… Ideértek:
- Mi tartott ennyi ideig? – faggattam őket.
- Nyugodjon meg, már szóltam a mentőknek! – mondta helyeslően Don tanár úr.
- Köszönöm! És Sissy?
- Ja, én a lépcsőn lefelé menve találkoztam Petivel. Ő mondta mi van, és siettem, mert én is féltem Lizát. – guggolt le Liza mellé.
- De emberek? Itt még megfázik a hideg padlón! – jajgatott a tanár – Vigyük már be innen a terembe és ott egy padra fektessétek le! – utasított minket. Azonnal Liza után akartam nyúlni, hogy karomba véve bevigyem, de Peti már megint meghiúsította a tervem.
- Majd én beviszem! – hajolt le Lizához és lassan alányúlva felvette. Én csak nagyra nyitott szemekkel figyeltem, hogy viszi el a pálmát…pedig nekem kellett volna bevinnem! Á!

Peti szemszöge:
Km… Ismét leállítottam Castiel. Maradjon csak Cleonál, nem kell neki Liza. Vagy mégis? Ezek szerint…
Jaj, annyira kis ölelni valóság ez a Liza. Alig bírtam el, mégis olyan jó volt a karomban tartani…
Gyengéden felkapva bevittem a terembe. Ott letettem egy padra. Nem sokkal később megérkeztek a mentők és bevitték volna ha:
- Don tanár úr, kérem! Hagyj menjek be vele!? – kérleltem.
- Én is! – mondta Sissy.
- Velem együtt! – erősködött Castiel…
- Gyerekek! Nem!
- Kérem… - nézett nagy szemekkel Sissy a tanárra.
- Hát, jó… De aztán nem lógni a suliból! Megnézik, jól van… Visszajönnek!
- Úgy lesz! – helyeseltük egyszerre.
Gyorsan felkaptuk magunk és Don tanár úr segítségével elmentünk a korházba.

Liza szemszöge:
Már csak arra emlékszem, hogy a kórházban fekszem, és nem értem, hogy kerültem ide…
Nagyokat pislogok. Alig bírom megmozdítani szempilláim. Körbenézek. Csak az infúziós zacskót látom ahogy cseppenként áramlik bele a csövecskébe ami egészen a karomon lévő kis mütyürhöz csatlakozik, amin keresztül a karomba jut a folyadék, és egész karom bizsereg tőle. Párszor kiráz tőle a hideg mire megszokom. Csak homályosan látok mindent. Egyszer csak valakik benyit. Azt hiszem az orvos és egy másik alak.
- Drágaság! – szól lágyan hozzám. Drágaság? – Ma még bent marad, majd holnap hazamehet. Elájult.
- Ne… - nyögök egyet halkan.
- Van itt valaki, vagyis valakik, de először ő akart bejönni. Maradhat? – kérdezi a doktor. Kissé esetlenül bólogatok.
- Rendben, kapnak öt percet. Most nem lenne jó megterhelni a lánykát. Hagyni kell pihenni, főleg, hogy nem ön az utolsó aki be akar jönni hozzá! – utasítja az alakot az orvos, majd távozik a szobából.
Még mindig homályosan, de már jobban látok. Az alak leül az ágyam melletti székre, és közelebb hajol hozzám. Valami szőkeséget látok. Fel akarok ülni, de ő int:
- Ne, nem szabad! Feküdj csak nyugodtan! –mély hangja alapján, és az a szőke fürtök segítségével megállapítottam ki az.
- Peti… - erőltettem kis mosolyt arcomra, de annyira gyenge vagyok.
- Lizám… - mosolyog vissza. Már egészen látom.
- Gyere közelebb! – utasítom. Közelebb hajolt.
- Igen? – kérdezte kis mosollyal.
- Ölelj meg! – kuncogok kínomban kicsit. Még közelebb hajolt, majd megölelt. Karjaim megerőltetve hátára teszem és erősen, már amennyire bírom…magamhoz szorítom. 

Hirtelen olyan jó érzés fog el… El se engedem… Nem, így maradunk. Erős hátát fogva kezeim lassan felcsúsztatom gerincén amitől kicsit kirázza a hideg. Majd felérve nyakához beletúrok szőke fürtjeibe. Olyan jó, hogy itt van velem. Kis idő múlva elengedem, mert alig bírom felemelni már kezeimet. Visszaült mellém, majd megszólal:
- Kösz, most összekócoltad a jól belőtt hajam! – nevetett és közben haját igazgatta.
- Hehe… - nyögtem ismét.
- Tudod… - és közelebb hajolt buksimhoz – Nagyon szeretlek!
- Én is téged… - válaszoltam halkan és kezeimmel kicsit megtámasztva erőtlen testem, följebb kúsztam a párnán, majd nyomtam egy puszit az arcára.
- Na, most már feküdj vissza… Én megyek is, hiszen még kint vár Sissy és az a másik is… - a másik szón kicsit felkaptam a fejem, ki az a másik?
- Ki? – suttogtam.
- Castiel… de tényleg megyek…
- Várj, először Sissy jöjjön be, jó?
- Persze, majd mondom neki! Most pihenjél, én ma még bejövök ha anyu megengedi! Addig is, szia! – integetett, és kiment.
- Szia… - csendesen odamondtam ezt a szót, bár inkább azt mondtam volna, hogy „Maradj velem!” .
Kiment és az ajtón belépett Sissy. Gyorsan odarohant mellém, és nagy lendületével lehuppant a mellettem lévő üres ágyra.
- Nos, hogy vagy? Láttam jól el voltál Petivel! Csak úgy sugárzott róla az öröm. Mit beszéltetek? – vigyorgott.
- Ne fárassz most… - mosolyogtam – Áh, semmi…vagyis…
- Na? Mi az?
- Azt mondta szeret.
- És te?
- Én is szeretem Őt…
- Akkor jó… De tudod, hogy kint még várja Castiel is, hogy bejöhessen?
- Igen, tudom. Sajnos…
- Figyelj, le kell rendezned vele a dolgot! Én láttam, hogy veszekedtek már azon is, hogy ki vitt be a terembe, mikor elájultál.
- És, ki volt az?
- Peti…miért másra számítottál?
- Nem… - halk csend.
- Azt hiszem nem fárasztalak, ha nem akarod… Hagyok erőt neked Castielhez. Megyek. Ma még Petyussal visszanézünk, jó?
- Jó…de Petyus?  - vigyorogtam. Sissy mindig fel tud vidítani…szinte mindig.
- Jó, jó! Megyek…Puszi! – azzal ő is kiment.
Kimenve hallottam, hogy még szól Castielnek, ő következik. Nagy levegőt vettem, és készen álltam a találkozásra. „Azt hiszem jobb lesz ha inkább alvást színlelek!”- gondolkoztam. Jobb is!
Hallottam nyílik az ajtó…

Castiel szemszöge:
Annyira vártam már, hogy végre meglássam, hogy van…
Mikor kijött az a, nem is mondom… „Petike”, akkor azt hittem kettészedem… Komolyan az a vigyor az arcán, nem tudom mit csináltak, de nagyon ideges lettem. Be akartam menni, de Sissy ment helyettem. Újabb 5 perc telt el, míg végre bemehettem.
Csöndben kinyitottam az ajtót, és halkan odamentem az ágyához. Láttam alszik, így nem akartam felkelteni. Mielőtt leültem volna mellé nyomtam egy puszit a homlokára. Egyszerűen kikívánkozott, nem tudtam már várni… Kissé megrezzent, de hála nem kelt fel. Istenem, jó sokat magyarázhattam volna, hogy miért is tettem… De akkor is az igazat mondanám. Tényleg szeretem.
Leültem az ágya szélére és megfogtam kis kezeit. Jaj, annyira sajnálom…nem tudom mit tett Peti, de ezért még megfizet ha kimegyek Lizától!
- Liza… - szóltam hozzá – Csak azt akartam mondani…nem tudom hallasz-e, de muszáj kiöntenem neked az érzéseimet. Eddig nem mertem elmondani a teljes igazságot. Én amikor Cleot megcsókoltam az nem olyan csók volt. Azért történt, mert rettegtem attól, hogy mi van ha kikötök egy lánynál? Akkor most egy életre…nem. Megmondom őszintén beijedtem. Olyan ciki, de ez az igazság. Én nagyon szeretlek. Akkor is nagyon szerettelek mikor az történt, csak megijedtem attól, hogy nem lehetek már annyira szabad, mint mielőtt összejöttünk volna. Tudom késő neked már mondani, hogy így szeretlek - meg úgy szeretlek… Lehet el se hiszed. De ha mégis hallod amit mondok, akkor tudd, várni fogok rád. Szeretlek! – hát, én megtettem mindent talán, ami tőlem telhető…

Liza szemszöge:
Istenem! Alig akartam a fülemnek hinni! Castiel mondta volna ezt? Vagy csak a belső hang, ami arra készteti, „vedd el tőle, igen, vedd el”!  Nem tudom higgyek-e neki. Olyan őszintének tűnt. De én akkor is Petit…igen őt, nem…Cast?
Jaj, annyi bajom van…!

Szereplők összefoglaló véleménye:
Liza: „Nem is tudom mi lesz most… Tudom, hogy Peti akit szeretek, vagy még se? De! Őt szeretem azt hiszem… De ezt a dolgot még átgondolom…Nem értem magam…”
Sissy: „Sajnálom Lizát. Látszik rajta, hogy nem tudja kihez húz a szíve… De én tudom, hogy azt fogja választani, akibe tényleg szerelmes, nem csak egy fellángolás…”
Peti: „Oh, nem is tudom mit higgyek! Még azt se tudom mi volt Castiellel? Olyan rossz, hogy tudom mi jutattuk ide Lizát. Nem kellett volna a sok feszültség köré, de erről csak mi tehetünk!”
Castiel: „Tényleg szeretem! Nem hazugság… Nem tudom hisz-e nekem, de én várok rá! Azt érzem mi is benne vagyunk abban, hogy korházba került…Annyira sajnálom…”

Előzetes: Castiel és Peti összevesz. Liza még mindig rágódik a fiúkon, de talán már dönt.