- Peti! Fejezd már be! Te is! – ordítottam rájuk. Castiel és Peti volt az, aki ennyire felhúzott. Már megint összevesztek.
Az előzménye ennek annyi volt, hogy mikor testnevelés óra után mentem a terembe Castiel elrobogott mellettem a barátaival és fellökött. Nem is figyeltek rám, csak futottak tovább.
Szerencsére nem esett semmi bajom, de miután Cast nem kért bocsánatot, és nem segített akkor, Péter megharagudott rá – amit tetőzött az utóbbi időben mutatott viselkedése is -, és most itt állnak előttem, és egy ilyen kicsinységen civakodnak.
Én sem voltam feldobva attól, hogy kis híján átgázoltak rajtam, de nem csinálhatok felhajtást ebből. Hiszen egyszer fordult csak elő, és biztos nem direkt csinálta.
- De hát már annyiszor el kellett tűrnöd a nagyképű fejét! Elegem van belőle! – mutogatott Castielre és majdcsak nekiugrott volna, ha én nem állok az útjába.
- Ez nem megoldás! – kezdtem. – Jobb lenne, ha leülnénk és nyugodtan megbeszélnék. Nem?
- Nem! – lökött arrébb Peti. Ezt az oldalát még nem ismertem. Nagyon megbántott vele. Aztán odament Castielhez és egy fülessel díjazta az alakítását. Cast csak röhögött, de tőle mit is várjon el az ember? Mondjuk a tasli után fogta a fejét.
- Én tényleg sajnálom! – nevetgélt. Én csak gyorsan elrángattam onnan Petit.
Kimentünk az iskolakertbe.
A Napocska szépen sütött fen az égen. Jó idő volt, felhő is csak pár szálingózott a levegőben.
Leültünk egy padra. Péter még mindig elég dühös volt, ahogy én is rá.
Hogy képzeli? Jó, Castielnél tényleg elszaladt a ló, de tényleg ez volt a helyes megoldás? Tényleg ez kellett ahhoz, hogy megértse, ez nem mehet így tovább?
Ha?
- Te figyelj már ide! – legyeztem Peti előtt kezeimet.
- Igen? – nézett rám meglepetten.
- Miért csináltad? Tudod, hogy ő nem változik meg, tudod, hogy semmi értelme ennek… Akkor miért?
- Nem bírtam, bocsánat – sóhajtott.
- De ez nem megoldás! Ez így nem jó! – álltam fel idegesen.
- Akkor mit tegyek? Mit? Kérjek tőle is bocsánatot? – állt fel ő is.
- Nem tudom… - fordultam el tőle.
- Most meg mi van? – fordított volna meg, ha én nem állok ellen.
- Haragszom rád! – toporzékoltam.
- De…de…? – dadogott. Magam se értettem, miért haragszom rá, de azt éreztem, hogy ez az ő hibája, főleg. Persze Castiel is abbahagyhatná az „akkor is idegesítem” viselkedését, de csak azért csinálja, mert Peti figyel rá.
- Tudod – fordultam felé – Castiel csak azért teszi ezt, mert ugrassz az ilyen dolgaira. Ha nem figyelnél rá, ha csak levegőnek néznéd, sokkal könnyebb lenne minden. Ő befejezné, mi pedig boldogok lennénk…mert így nem vagyok…
- De nem tehetek róla! Annyira idegesítő! Elegem van már belőle! – csapott a padra.
- Nekem meg belőletek! Ebből az egészből!
- Hát jó…szia! Majd ha lenyugodsz, keress meg! – azzal elviharzott.
- Én nyugodjak meg? Én? Ne nevetess már! – rogytam össze. Nem akartam ezt.
Elkezdtek potyogni a könnyeim. Szörnyű érzés járta át a testem, mintha ezer tűt szúrnának belém. Egyre kezdett elhatalmasodni rajtam, már csak homályosan láttam Peti egyre távolodó alakját.
A mellkasom összeszorult és alig kaptam levegőt. Kezdett minden fehér színűvé válni, mint az álmomban.
Egy utolsó kiáltásra volt még csak erőm. Nagy levegőt vettem és ahogy csak bírtam Peti nevét kiáltottam.
Ő megfordult és elkezdett felém szaladni, de akkor véglegesen elment a kép, és csak a fehérséget láttam.
Azt hittem meghaltam, mert teljesen olyan volt minden. Fehér út, a végén egy fénycsóva, ami egyre jobban világított.
Azok a hangok már megint itt voltak a fülemben. Már tisztán hallottam mit mondanak, a nevemet kiáltozták.
Egyre hangosabban hallottam őket, női és férfi hangok.
A fény is egyre közeledett, mígnem elhatalmasodott a kiáltozás és a fehér fény, és egyszerre arra lettem figyelmes, hogy egy kórház szobában vagyok és körülöttem kékruhás emberek, tiszta műanyag csomagolásban, hogy ne fertőzzék a betegeket.
Én teljesen le voltam kötve. Tele voltam csövekkel. Az infúziós tű a kezembe szúrva és csak jött a kis csövecskéből fentről a zacskóból le a kezembe az átlátszó folyadék.
Mellkasomat és felső testem kis tapadókorongok és az azokat egy géphez kötő vezetékek fedték. A takaró ugyan rajtam volt, de semmi más nem volt, ami eltakart volna.
A gép, amibe a vezetékek vezettek egy szívdobogást mérő szerkezet volt. Most veszem észre, hogy lélegeztető van rajtam.
A szoba fertőtlenítőszagú, szerintem egy sterilszobában lehetek.
Ijesztő.
Körbenézek és meglátom, hogy anya itt áll mellettem, és sír! Potyognak a könnyei és közbe mosolyog! Mit mosolyog azon, hogy kórházban vagyok?
Apa is itt van. Ő csak tátott szájjal áll, és úgy látom, el se hiszi azt, ami történik.
Hogy kerültem ide?
Mi lett Petivel?
A többi ismeretlen alak is csak ámuldozik. Mi a fene történik itt? Mit történik velem? Mi történt?
MI???
- Mi történik itt??? – ordibálom. Teljesen meg vagyok ijedve.
- Nyugodj meg drágám! Kómában voltál! Egy évig! De szerencsére felébredtél! Oh, Matt, látod? A kicsink felébredt! – fordult anya apa felé könnyes szemekkel.
- Ne!!!!!! Ez nem lehet igaz! Hol van Peti? Hol van Castiel? Hol van Sissy? Hol van Ákos? Hol vannak? Hol?
- Kik? – nézett rám falfehér képpel apa.
- Peti! Drágám! Hol vagy?! – ordítoztam. Le kellett fogni, nehogy elszakítsam a vezetékeket, vagy kitépjem az infúziós tűt a kezemből. Ott és akkor hatalmas fájdalmat éreztem. Mindaz ami egy év alatt történt velem, nem is történt meg, csak álmodtam.
- Milyen Peti? – kérdezte apa.
- A szerelmem… - bőgtem. Még el se köszönhettem tőle, úgy váltunk el egymástól, hogy veszekedtünk a semmin…
- Nyugodjon le, kérem! – utasított a doktor úr. Ismerem! Hiszen ő volt az orvosom az álmomba is, amikor elájultam és bevittek.
- Dr. James! Maga az? – néztem rá kisírt szemekkel.
- Hogy, hogy tudja a nevem? – kerekedtek ki szemei.
- Maga is benne volt a…a…az álmomban? Ne!!! Ami egy év alatt történt velem, azt csak mind álmodtam? Nem lehet igaz, nem!!! – tiltakoztam még mindig az igazság ellen. Körülöttem serényen fogtak le az ápolók.
- Sajnálom – sóhajtott nagyot az orvos és lehajtotta a fejét, majd hirtelen felkapta. – Adjanak be neki nyugtatót! – intett két ápolónak. Azok bólintottak és kimentek, s nem sokkal később egy tűvel jöttek vissza.
Én hevesen tiltakoztam, csak el akartam akkor menekülni máshova…oda ahol az előbbi egy évemet töltöttem.
A nő, akinek a tű a kezében volt vészesen közeledett. Egyetlen utat találtam ami kijutat innen. – azt hiszem akkor nem voltam magamnál
Egy óriási erővel kitéptem magam a sok vezeték és ember fogásából és magam köré csavarva a takarót szaladtam le, ki a kórházból. A sok ápoló, a doktor, és anyáék is mind utánam rohantak.
Amikor az ajtóhoz értem, visszanéztem, majd a kilincset lenyomva kiléptem az épületből.
Mezítelen lábam sütötte a hideg kő. Olyan délután öt körül lehetett.
A felhők beborították az eget. Sötét felhők voltak.
A Nap se sütött, mert eltakarták az esőfelhők.
Csak bámultak, mindenki engem nézett. Minden arra járó meredten tapasztotta majd’ meztelen testemre szemeit, és firtatta, mit keresek egy szál takaróban egy kórház előtt.
A sötét egyre elhatalmasodott az égen.
Hideg szél fújt, mely gyenge és fedetlen bőrömet fagyosra fújta. Libabőrös lettem. Az eget néztem. Elmerültem benne. Szememből még mindig potyogtak a könnyek.
Ismét megfordultam, és láttam, anya és apa, valamint az ápolók meg a doki a bejárati ajtó előtt állnak, és engem firtatnak. Miért nem jönnek értem?
Nem is baj. Most egyedül akarok lenni. A szívem összetört, kis darabkákra…
Felnézek az égre, és látom, elered az eső. Először csak pár csepp érinti bőröm, majd egyre jobban és gyorsabban esnek a kis fagyos cseppek.
Nem olyanok, mint nyáron szoktak lenni. Ezek hidegek, és sütnek amint a bőrömhöz érnek.
Összerogytam. Ott megszűnt számomra a külvilág, és csak azon gondolkoztam, mi lesz velem nélkülük…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése