Liza szemszöge:
Talán most végre tanulhatok, nem mintha szeretnék…Ez olyan muszáj dolog,
sajnos…
Elővettem a cuccom és elkezdtem magolni. Csak tanultam, és tanultam. Közben
eszembe jutott, hogy volt nekem réges-régen egy naplóm. Abba minden napon
írtam.
Most kedvem volt olvasni belőle. Előkerestem. Sok kutakodás után megtaláltam.
Utoljára fél éve írtam bele, mielőtt elkezdődött a suli. Nem tudom miért
fejeztem be akkor, talán mert nincs időm, vagy még jobb: lusta vagyok, ez az
igazság.
Szeretek írni, főleg olyan álomszerű dolgokról…olyanokról, amik nem is
léteznek, mégis jó rájuk gondolni, mint azok a varázslények, amik néha
viccesek, néha pedig ijesztőek. Vagy a csodaszép tündérek…nem tudom miért
vagyok ilyen gyerek, még mindig, de úgy érzem, sose akarok felnőni, az olyan
rossz lenne…
Belelapoztam és olvasni kezdtem:
2013. május 10. kedd
Kedves „naplóm”! Miért érzem azt, hogy egy élettelen tárgyal társalgok? XD
Kérdések és kérdések…
A mai napom, hogy is mondjam, nem volt a legjobb. Eltört a lábam, sajnos. Az
úgy történt, hogy tesiből nem vagyok a toppon és én ügyetlen futás közben egy
kis fűcsomóban akkorát estem, hogy kitörtem. Még magam se tudom, hogy lehettem
ilyen figyelmetlen, egyáltalán egy normális emberrel történik ilyen? Hogy egy
apró fűvecskében akkorát essen, hogy eltörje valamilyet?
A lényeg, hogy a jó hír (mert, hogy az is van), az, hogy három hétig kimaradok
a suliból…
És, ennek is van rossz oldala, hogy fogok én így feltornázni magam, annyira le
leszek maradva…még év végére se tudom összekaparni az anyagot. Ez van, ezt kell
szeretni. Miután negyedik órán elestem azonnal indultunk a korházba (hála nem
kellett benn maradnom), és elláttak. Majd haza vettük az irányt és én már vagy
két órája csak egy hülye spanyol sorozatot bámulok és próbálom megfejteni,
miért is teszem? Ezek a sorozatok mindig úgy lefárasztanak, szinte
kiszipolyozzák a maradék nem lefárasztott agysejtedet is és aztán csak
zombiként bámulod azt. Oh, már megint Maria van. Az a nő folyton kombinál, most
is azt hiszi, hogy Huan el akarja a vagyonát orozni. Huan erre felháborodik és
elviharzik, az a banya meg csak ordibálja utána: Vissza se gyere! *****- aztán
meg valamit szitkozódik mert kisípolnak. Ilyen sípolós részeket miért tesznek
egy sorozatba bele? Sose értem meg. Most már elég a felesleges sorokból,
komolyra fordítva, a közelmúltban nagyon megtetszett valaki, le is írom, hogy
ki. ….Jaj, ne! Mennem kell, valaki csengetett és csak én vagyok itthon. Anya
visszament munkába miután közöltem, semmi értelme itt gubbasztani mellettem,
úgyse megyek sehova…
Hoppá! Itt lennék. :) Nataniel volt itt. Leckét hozott nekem. Igen, tudja hol
lakom. Nem tudom, veszélyes-e lehet számomra ez? Néha úgy érzem, figyeli minden
léptem, sose hagy nyugodni. Fura, az egyszer biztos. O.o Megyek, nincs kedvem
írni most, álmodozom inkább!
xxLizaxx
- Hahaha! –csak hasamat fogva röhögtem az írásaimon, jó érzés volt beleolvasni.
Akkor felálltam ültőhelyemből és lecsoszogtam a nappaliba és anya elé álltam.
- Anyu, lemehetek a parkba?
- Persze kincsem. – nyomott a homlokomra egy puszit.
- Köszi, anya! Hatra itthon leszek!
- Remélem, mert irtó fincsit készítek majd vacsorára. – mosolyogott.
- Huh, sietek vissza! – kacsintottam – Szia, anya!
- Szia, Liza! – integetett utánam. Én
már szinte kint voltam. Amint a friss szél megcsapta az arcom, olyan jó érzés
fogott el. A Nap gyönyörűen fénylett az égen és csak pár felhő szálingózott.
Kellemes meleg volt, igen tavaszi, de örültem, hogy már nem kell fagyoskodni.
Gyorsan odaértem a parkba. Mindenhol madárcsicsergés és jobbnál jobb tennivaló.
Odasiettem Nataniel papájához, éppen serényen tevékenykedett valamit az egyik
fával.
- Mit csinál bácsi, kérem? – vizslattam meg.
- Oh, szervusz Liza! Gallyazom a fákat, vagyis most éppen őt. Idős egy egyed,
mint én. – kacagott jóízűen. – De ha ilyen jó barátok lettünk, szólíts csak
Peti bácsinak. – mosolyodott el. Hát már
két Petit ismerek, milyen különös.
- Rendben! Segíthetek?
- Sajnos nem, de várj, mégis. Annyit tegyél meg kedves, hogy bent van a
házikómban a kesztyűm amit szoktam ehhez a munkához használni, csak most bent maradt. Kihozod?
- Persze, mindjárt itt is leszek. – örömben ugrálva mentem a házig. Nagyon
kedvelem az öreget, kedves és nem is morcos és ijesztő ahogy egyesek terjesztik
róla.
A házba belépve finom fa illat csapott meg. Igazán szeretem az erdő jellegzetes
friss levegőjét, és itt olyan volt. Mosolyt csalt az arcomra, úgy keresgéltem a
kesztyűket, amik a végén meg is lettek. Boldogan vittem Peti bácsinak a munkás
kesztyűjét, közben nézegettem a tájat. Mit lehet ezen nézegetni? Mindenhol csak
szemét, ez így nem mehet.
Odasétáltam és felszóltam a létrán ácsorgóhoz.
- Peti bá, itt a kesztyű! – nyújtottam át neki.
- Köszönöm! – hálásan tekintett rám.
- Peti bácsi, tudja… - néztem szét – nincs itt valami tisztaság.
- Tudom drágám, de egyedül nem bírok ennyi munkát elvégezni. – nagyot
sóhajtott.
- Én megcsinálom.
- Biztos? Más elfoglaltságod is lehet, nem csak, hogy segíts egy ilyen
vénségnek, mint én. – csóválta meg fejét.
- Igen.
- De csak akkor maradj, ha tényleg nincs jobb dolgod. – sétált le óvatosan a
létrán.
- Nincs, kezdem is, ha tetszik adni egy zacskót, amibe beletehetem az
összeszedett cuccot.
- Ühüm, gyere! – kezével invitált egy nagy dobozhoz, amiből előzúzott egy még
annál is nagyobb szemeteszsákot. – Itt
lenne.
- Megyek is. – mosolyogva kezdtem el szedegetni a különféle eldobott holmikat,
mikor egy kis idő múlva ismerős alakot láttam közeledni felénk. Nagy táskával
jött és annyira lihegett, hogy az utolsó pár métert nem is tette meg, csak
leült a porba.
- Nataniel! Édes kis unokám! – sietett oda a fiúhoz Peti bá. Felkapta a táskát
és bevitte a házba. Nat odajött hozzám és kérdően nézett rám.
- Jó lenne, ha nem csak álldogálnál, hanem segítenél is. – parancsoltam rá, de
ő még mindig csak meredtem bámult rám.
- De hát…te meg mit keresel itt??? – szedett egy üres üveget fel a földről.
- Segítek a nagyapádnak, mert te nem vagy rá képes. – forgattam meg szememet.
- Én? - kikerekedett szemekkel nézett
rám.
- Te, miért ki az unokája?
- Én, de nem hittem volna, hogy ennyire jóban leszel az öreggel.
- Pedig ez történt, nagyon kedves és aranyos, nem úgy, mint egyesek… - arrébb
mentem és ismét lehajoltam egy pár eldobott szemétért.
- Egyesek? Pff!!! – sértődötten sétált el mellettem és bement a nagypapája
házába.
- De papa, hogy lehet, hogy Liza itt van? – súgta az éppen ülő nagyapjához.
- Kedves lány, nagyon kedves. – mosolygott – Amúgy van barátja?
- Jaj, papa… - sóhajtott. – Van, amúgy is, csak barát. De…de…de…
- Mi de?
- Nem értek valamit.
- Mit?
- Azt, hogy te, miért vagy vele ilyen. – ült le mellé.
- Milyen?
- Kedves, nem, mint a többi gyerekkel.
- Oh, hogy erről van szó. Fiacskám, a többiek, azok csak vén öregembernek
néznek, akivel mindent meg lehet tenni. Ez a lány viszont, ő nem néz le, mint
ők. – csóválta meg fejét.
- Aha. Most mennem kell. –ölelte meg.
- Máris? Hiszen csak most jöttél? – tekintett unokájára.
- Sajnálom, tényleg fontos dolgom van. – sóhajtott egy nagyot és elköszönt:
Szia, papa!
- Szia… - csak nézett egy darabig maga elé az öreg, nem fogta fel, mi ilyen
sürgős a fiúnak, hogy ilyen gyorsan elviharzott, szinte itt se volt!?
Nataniel szemszöge:
Sajnálom, tényleg, hogy nem segíthetek nekik, de most ennél sokkal fontosabb
dolgom van. Castielt kell megtalálnom az igazgatónő kérésére, vagy inkább parancsára.
Ahogy elsétáltam Liza mellett csak nagyot nézett, hogy megyek is, de nem
szóltam neki semmit csak tőle is búcsút vettem és a park legsötétebb része felé
vettem az irányt. Megmondom őszintén, nem szeretek errefele kószálni, annyi
gonosz és rossz ember van, ki tudja melyik bokor mögött rejtőzik valamelyik,
vagy éppen egy vérszomjas kóbor kutya. Tudom, fiú vagyok, de még nekem is
libabőrös lesz a kezem, ha ilyen helyekre kell mennem.
Ahogy egyre beljebb értem, úgy lett egyre sötétebb és hidegebb. Már szinte
fáztam mikor megláttam a drágalátost aki a barátaival, vagyis az annak
nevezettekkel bandázott. Castiel kezében egy cigi volt és hangos nevetés
közepette vett ki az egyik zsebéből egy öngyújtót, majd a cigit meggyújtotta és
szájához emelte. Csak messziről néztem még, mit csinál a hülyéje, de ezt már én
se tűrtem, mégis valamikor a barátom volt…volt.
- Mi a fenét képzelsz? – vettem el tőle a cigarettát.
- Már megbocsáss, de te mit csinálsz? Azaz enyém, add ide! – haragosan
kapkodott a kezemben tartott tulajdonáért, de azt sehogy se bírta kezemből
kikapni, mert én nála majdnem egy fél fejjel magasabb voltam.
- Vegyétek el tőle! – szólt a többire és ők rám vetették magukat. Igen
összeverekedtünk, ha azt, amit csináltunk, annak lehetett nevezni. Csak fetrengtünk
a porban és ordibáltunk egymásra, akkor viszont valaki egy akkorát kiabált
ránk, hogy mind rá kaptuk a fejünk.
- FEJEZZÉTEK BE!!!
Liza szemszöge:
„Néha nehéz türtőztetni magunkat, de van
amikor jobb kimutatni az érzéseinket.”
- … Peti az, akit szeretek. – mondtam ki végre. Megmondom őszintén nagyon
nehéz volt ezt kimondanom, nem tudom miért. Lehet, hogy nehéz elszakadni a
múlttól, de azt hiszem, most már lezártam.
- Mi? – nézett rám úgy mintha nem is értette volna az előző mondatom, pedig
igenis értette, csak nem akarta felfogni.
- Fogd fel, őt választottam, te is rájöhettél volna, már rég…
- De, én tényleg szeretlek, igazán. Ez már nem is számít? – húzódott közelebb
hozzám és megfogta a kezem. Én azonnal kihúztam kezei közül az enyémet, nem
akartam, hogy visszaessek. Sajnos én is az a fajta vagyok, akinek puding szíve
van…
- Ne, kérlek. Persze, hogy számít, de te nem fogsz megváltozni, nem tudsz
megváltozni. Ilyen ember nem kell, aki egyszer megtette azt amit megtett, az
megteszi még egyszer… Nem akarok ilyen fiút magamnak… Neked, csak a legjobb
kell, mindig…nem az aki igazán számít, te csak úszol az árral. Ha jobb van
annál, akid van, azonnal váltasz. Nem tudsz leragadni egy valakinél, több kell,
de nekem csak egy… A személyiséget se olyan, mint nekem…Egyszóval
összefoglalva, túl különbözőek vagyunk. Sajnálom. – most kibújt minden a
zsákból, mindent elmondtam, azt hiszem, amit akartam. Felálltam, és
elköszöntem: Bocs, szia! – nem tudom, miért kell nekem mindig sajnálkozni?
Egyszer lehetnék már gonosz és kőszívű, áh, nekem az nem menne… Még most is,
most is, úgy mentem el, hogy megpusziltam. Normális vagyok??? – Ennyi! Erőltesd meg magad Liza, ne nézz
vissza! Az a múlt, Peti a jövő! Menny, és mond meg neki, mennyire szereted! – súgta
a belső hangom.
Legalább ezt megfogattam magamnak. Istenemre, én már mindent előre elterveztem
tegnap a kórházban. Elterveztem, hogy odaállok elé, keményen a szemébe nézek,
felvázolom a tényeket, nyersen és érzelmek nélkül, és aztán eltűnök onnan. Nem
mentegetőzök, nem gyengülök el…és mi lett belőle? Ez, a nagy semmi! Aj, annyira
nem szeretem ilyenkor magam.
Hazabaktattam. Egész úton csak Petin járt az eszem, alig vártam, hogy végre
hazaérjek, és vele lehessek.
Ahogy haza értem befordultam a kapun, majd becsuktam magam után. Besétáltam a
házba, mivel kint senkit se találtam. Az ajtót kinyitva finom illat csapta meg
az orrom. Azonnal becsaptam az ajtót és gyorsan lekaptam a cipőm, majd siettem
be a konyhába. Ott anya sütögetett.
- Szia, anya! Már vissza is értem. Mi finomat készítesz? – leserkedtem bele a
tálba, amiben valamit gyúrt. – Hm, kekszgolyó! – nyúltam kezemmel a tál felé,
hogy csípjek belőle egy kicsit, de anya rácsapott a kezemre.
- Na! Nem szabad! Majd ha kész lesz, ehetsz belőle! – nézett rám szigorúan.
- De anya! – nyafogtam.
- Semmi de! – gyúrt kis gombócokat a csokis finomságból, majd kókuszba forgatta
és egy nagy tálcára helyezte őket.
- Aj, hát jó! Hol van Peti? – békéltem meg.
- A nappaliban szívem! Tévét néz. – mutatott tésztás kezével az említett szoba
felé.
- Kösz! – fordultam ki a konyhából és egyenesen a nappali felé vettem az
irányt. Mikor beértem, láttam Peti elnyúlva a kanapén fekszik és mélyen
szuszog, közbe pedig a tévé hangosan szól, de ő észre se veszi, csak alszik.
Halkan odasétálok és nyomok egy nagy puszit az arcára, majd leülök mellé. Ő
nagyot ásít és felül, majd megkérdezi:
- Ezt meg miért kaptam? – pislog nagyokat, és akkorát nyújtózkodik, hogy
majdnem leüt kezeivel.
- Hé! Vigyázz! – fogom meg kezeit. – Amúgy azért, hogy tudd, nagyon szeretlek.
– mosolyogtam rá.
- Jaj, nagyon édes vagy. – vigyorog rám és visszahuppan a kanapéra.
- Há’ kösz! – nevetem el rajta magam és én is mellé dőlök. – És te?
- Én is, hányszor kell még elmondani? – durcáskodik.
- Sokszor…de néha más is elég helyette. – kuncogok és közelebb hajolok felé.
- És, mire gondolsz? – helyez arcára kaján vigyort.
- Nagyon vicces vagy. – csókolom meg.
- Jaj, hogy erre gondolsz… - lepődik meg, úgy, mintha semmit se tudott volna az
előző akciómról, pedig ő igenis tudta, csak szerette volna tudni, merek-e előbb
lépni.
- Miért, mire számítottál? – nevettem rajta.
- Km, hát…
- He? – néztem mélyen gyönyörű kék szemeibe, mik most úgy villogtak, mint az
éjszaka fényei.
- Erre, erre! – lelkesült fel és most ő adott egy puszit a számra.
- Ó…mennyire egy rugóra jár az agyunk. – arcomról csak úgy sugárzott a
boldogság, de anya most is, mint mindig, megzavart minket a flörtölésben.
- Gyerekek, kész vannak a golyók! Ti meg mit csináltok? – nézett ránk felettébb
furcsállva. Szemeivel körbenézett minden irányból minket, és aggódóan figyelt
engem. Féltett, annyira látszott rajta, hogy nem tudja türtőztetni az érzéseit:
Igenis, ne nyúljon senki az én kis babámhoz! – mondogatta mindig, mikor egy-egy
fiú neve került elő… Erre én mindig azt válaszoltam: Anya, nem vagyok gyerek,
apa se aggód ennyit ezen a témán! – igen, nálunk anyu aggodalmaskodik túl
sokat. Apa azt mondja: Kamasz, nem lehet mit tenni…hormonok! – majd csak
legyint egyet és rosszallóan tekint rám. Azért ő se nézi jó szemmel, mikor elárulom
neki, hogy éppen ki mosolygott rám ebédnél, vagy ki tetszik a suliból…
- Semmit anyu…! Mindjárt megyünk! – hangsúlyozom ki a „Semmit” szót.
- Aha… - néz még mindig ránk, majd mikor beletörődik, hogy mennie kéne, sértődötten
távozik.
- Bocs, anyu mindig ilyen. – mentegetőzöm Petinek.
- Szülők! Ez a dolguk, örülj, hogy aggódnak érted! – puszil meg. – Menjünk már,
mert éhen pusztulok! – dörzsöli meg tenyerét.
- Igaz, siessünk! – és versenyt futunk ki ér először a konyhába. Ott már a nagy
tálcán egy még annál is nagyobb kupac finomság díszelgett. Peti azonnal vagy
ötöt bekapott, én csak kivettem egyet, azt vagy két percig majszolgattam,
miközben Peti hülyülését néztem, és csak nevettem gyerekes viselkedésén.
- Jaj, olyan gyerek vagy! – vettem ismételten egy gombócot kezembe.
- Haha! – röhögött, szájában vagy két gombóccal.
- Ne! Ne beszélj teli szájjal! – kezemmel megálljt mutattam, és fejemet
elfordítva nevettem tovább.
- Jó! – motyogott annyira, amennyire tellett neki. A másik kezemben lévő
gombócot bekaptam, és csak élveztem ahogy a meggy íze elhatalmasodik a csokién,
majd ismét a csoki íze kerül fölénybe.
Nagyot nyeltem, és szomorú hírt kellett közölnöm Petivel.
- Km, Peti! Fejezd kérlek be a csámcsogást egy percre, és figyelj rám! –
mondtam kínos tekintettel felé fordulva.
- Igen? – csúsztatta le torkán a nagy gombóc kaját, és nagy szemeit rám
szegezte.
- Tudod, tanulnom kéne. – az a fránya lecke. Szívesen lennék inkább Petivel, de
nem akarom a házim vasárnapra hagyni.
- Ühüm, megértem. Mennyek máris? – nézett rám szomorú pofiva, olyannal, amilyet
csak a kutya tudott, eddig a pillanatig.
- Ja, az jó lenne… Vagyis nem, de sok leckém van. Ugye megérted?
- Aha. De azért ki kísérsz?
- Hát jó, hogy. – karoltam belé és anyának még az ajtóból visszaszóltam: Anyu!
Peti megy, kikísérem!
- Jó, szia, Peti! – köszönt el anya tőle.
- Csókolom! – Peti nagyot köszönt és csak úgy húznom kellett, hogy végre
kiérjünk a kertbe. Mikor végre már kint voltunk, még volt egy dolog, amit el
kellett neki mondani:
- Km, várj egy kicsit! – fékeztem le.
- Igen? – fordult felém.
- Tudod, de ne akadj ki, mikor beszéltem Castiellel, adtam neki egy puszit… -
néztem szégyenlősen a földet, és lábammal a földet súroltam ide-oda, mint aki
valamit nagyon elszégyell, igazából…volt mit is.
- Mi??? – kiakadt, szó szerint.
- Tudom, hogy furán hangzik, hiszen most mondtam, hogy szeretlek… - nem
fejeztem be, már beleszólt a szavamba:
- Ja, ennyire…! – toporzékolt és elkezdett a kapunk felé sétálni, de én
megállítottam:
- Igen, ennyire! Képzeld el a helyzetemet, vagy ne is…csak higgy nekem, kérlek!
– néztem rá bizakodva. Kék szemei most is, mint mindig elvarázsoltak és szemem
könnybe lábadt.
- Hát… - dadogott. Én már ezt nem bírtam száraz szemekkel, arcomon forró
könnycseppek csurogtak le, amik a szám szélén lévő gödröcskékbe belefolytak,
majd onnan az államig és le a földre.
- Most miért sírsz? – nézett rám ijedten.
- Mert, mert kikészít ez a sok feszültség. Az, hogy elveszthetlek…összeszorul a
szívem és nem bírom nem kimutatni az érzéseim. Ne nézz ilyen ijedten rám! –
kezdett megkeményedni a szívem, már inkább mérges voltam magamra, hátat
fordítottam Péternek.
- … - hangos sóhajtást hallottam, majd olyan hangot, mint mikor esik az eső.
Lassan megfordultam és láttam, hogy Petinek is nagy könnycseppek esnek le
szemeiből a földre. Ránéztem, bele azokba a gyönyörű égkék szemeibe, és vártam
a reakciót.
- … - még egy óriási sóhajtás és közelebb lépve hozzám csak jó szorosan
átölelt. – Ne sírj… - rebegte. – Nekem is csak egy bogár ment a szemembe. –
ezen mindketten elnevettük magunk.
- Te miért sírtál? – törölgettem könnyeim miután elváltunk egymás karjai közül.
- Semmi…csak nekem is sokat…számítasz. – ölelt ismét át és adott egy puszit a
homlokomra.
- Akkor nincs harag? – mosolyogtam el magam.
- Nincs. – mosolygott ő is és kikísértem.
- Szia! – köszöntem el tőle.
- Szia, akkor hétfőn! – vigyorogva sétált el.
- Ja. – kuncogtam és visszamentem a házba.
