Liza szemszöge:
„Néha nehéz türtőztetni magunkat, de van amikor jobb kimutatni az érzéseinket.”
- … Peti az, akit szeretek. – mondtam ki végre. Megmondom őszintén nagyon nehéz volt ezt kimondanom, nem tudom miért. Lehet, hogy nehéz elszakadni a múlttól, de azt hiszem, most már lezártam.
- Mi? – nézett rám úgy mintha nem is értette volna az előző mondatom, pedig igenis értette, csak nem akarta felfogni.
- Fogd fel, őt választottam, te is rájöhettél volna, már rég…
- De, én tényleg szeretlek, igazán. Ez már nem is számít? – húzódott közelebb hozzám és megfogta a kezem. Én azonnal kihúztam kezei közül az enyémet, nem akartam, hogy visszaessek. Sajnos én is az a fajta vagyok, akinek puding szíve van…
- Ne, kérlek. Persze, hogy számít, de te nem fogsz megváltozni, nem tudsz megváltozni. Ilyen ember nem kell, aki egyszer megtette azt amit megtett, az megteszi még egyszer… Nem akarok ilyen fiút magamnak… Neked, csak a legjobb kell, mindig…nem az aki igazán számít, te csak úszol az árral. Ha jobb van annál, akid van, azonnal váltasz. Nem tudsz leragadni egy valakinél, több kell, de nekem csak egy… A személyiséget se olyan, mint nekem…Egyszóval összefoglalva, túl különbözőek vagyunk. Sajnálom. – most kibújt minden a zsákból, mindent elmondtam, azt hiszem, amit akartam. Felálltam, és elköszöntem: Bocs, szia! – nem tudom, miért kell nekem mindig sajnálkozni? Egyszer lehetnék már gonosz és kőszívű, áh, nekem az nem menne… Még most is, most is, úgy mentem el, hogy megpusziltam. Normális vagyok??? – Ennyi! Erőltesd meg magad Liza, ne nézz vissza! Az a múlt, Peti a jövő! Menny, és mond meg neki, mennyire szereted! – súgta a belső hangom.
Legalább ezt megfogattam magamnak. Istenemre, én már mindent előre elterveztem tegnap a kórházban. Elterveztem, hogy odaállok elé, keményen a szemébe nézek, felvázolom a tényeket, nyersen és érzelmek nélkül, és aztán eltűnök onnan. Nem mentegetőzök, nem gyengülök el…és mi lett belőle? Ez, a nagy semmi! Aj, annyira nem szeretem ilyenkor magam.
Hazabaktattam. Egész úton csak Petin járt az eszem, alig vártam, hogy végre hazaérjek, és vele lehessek.
Ahogy haza értem befordultam a kapun, majd becsuktam magam után. Besétáltam a házba, mivel kint senkit se találtam. Az ajtót kinyitva finom illat csapta meg az orrom. Azonnal becsaptam az ajtót és gyorsan lekaptam a cipőm, majd siettem be a konyhába. Ott anya sütögetett.
- Szia, anya! Már vissza is értem. Mi finomat készítesz? – leserkedtem bele a tálba, amiben valamit gyúrt. – Hm, kekszgolyó! – nyúltam kezemmel a tál felé, hogy csípjek belőle egy kicsit, de anya rácsapott a kezemre.
- Na! Nem szabad! Majd ha kész lesz, ehetsz belőle! – nézett rám szigorúan.
- De anya! – nyafogtam.
- Semmi de! – gyúrt kis gombócokat a csokis finomságból, majd kókuszba forgatta és egy nagy tálcára helyezte őket.
- Aj, hát jó! Hol van Peti? – békéltem meg.
- A nappaliban szívem! Tévét néz. – mutatott tésztás kezével az említett szoba felé.
- Kösz! – fordultam ki a konyhából és egyenesen a nappali felé vettem az irányt. Mikor beértem, láttam Peti elnyúlva a kanapén fekszik és mélyen szuszog, közbe pedig a tévé hangosan szól, de ő észre se veszi, csak alszik.
Halkan odasétálok és nyomok egy nagy puszit az arcára, majd leülök mellé. Ő nagyot ásít és felül, majd megkérdezi:
- Ezt meg miért kaptam? – pislog nagyokat, és akkorát nyújtózkodik, hogy majdnem leüt kezeivel.
- Hé! Vigyázz! – fogom meg kezeit. – Amúgy azért, hogy tudd, nagyon szeretlek. – mosolyogtam rá.
- Jaj, nagyon édes vagy. – vigyorog rám és visszahuppan a kanapéra.
- Há’ kösz! – nevetem el rajta magam és én is mellé dőlök. – És te?
- Én is, hányszor kell még elmondani? – durcáskodik.
- Sokszor…de néha más is elég helyette. – kuncogok és közelebb hajolok felé.
- És, mire gondolsz? – helyez arcára kaján vigyort.
- Nagyon vicces vagy. – csókolom meg.
- Jaj, hogy erre gondolsz… - lepődik meg, úgy, mintha semmit se tudott volna az előző akciómról, pedig ő igenis tudta, csak szerette volna tudni, merek-e előbb lépni.
- Miért, mire számítottál? – nevettem rajta.
- Km, hát…
- He? – néztem mélyen gyönyörű kék szemeibe, mik most úgy villogtak, mint az éjszaka fényei.
- Erre, erre! – lelkesült fel és most ő adott egy puszit a számra.
- Ó…mennyire egy rugóra jár az agyunk. – arcomról csak úgy sugárzott a boldogság, de anya most is, mint mindig, megzavart minket a flörtölésben.
- Gyerekek, kész vannak a golyók! Ti meg mit csináltok? – nézett ránk felettébb furcsállva. Szemeivel körbenézett minden irányból minket, és aggódóan figyelt engem. Féltett, annyira látszott rajta, hogy nem tudja türtőztetni az érzéseit: Igenis, ne nyúljon senki az én kis babámhoz! – mondogatta mindig, mikor egy-egy fiú neve került elő… Erre én mindig azt válaszoltam: Anya, nem vagyok gyerek, apa se aggód ennyit ezen a témán! – igen, nálunk anyu aggodalmaskodik túl sokat. Apa azt mondja: Kamasz, nem lehet mit tenni…hormonok! – majd csak legyint egyet és rosszallóan tekint rám. Azért ő se nézi jó szemmel, mikor elárulom neki, hogy éppen ki mosolygott rám ebédnél, vagy ki tetszik a suliból…
- Semmit anyu…! Mindjárt megyünk! – hangsúlyozom ki a „Semmit” szót.
- Aha… - néz még mindig ránk, majd mikor beletörődik, hogy mennie kéne, sértődötten távozik.
- Bocs, anyu mindig ilyen. – mentegetőzöm Petinek.
- Szülők! Ez a dolguk, örülj, hogy aggódnak érted! – puszil meg. – Menjünk már, mert éhen pusztulok! – dörzsöli meg tenyerét.
- Igaz, siessünk! – és versenyt futunk ki ér először a konyhába. Ott már a nagy tálcán egy még annál is nagyobb kupac finomság díszelgett. Peti azonnal vagy ötöt bekapott, én csak kivettem egyet, azt vagy két percig majszolgattam, miközben Peti hülyülését néztem, és csak nevettem gyerekes viselkedésén.
- Jaj, olyan gyerek vagy! – vettem ismételten egy gombócot kezembe.
- Haha! – röhögött, szájában vagy két gombóccal.
- Ne! Ne beszélj teli szájjal! – kezemmel megálljt mutattam, és fejemet elfordítva nevettem tovább.
- Jó! – motyogott annyira, amennyire tellett neki. A másik kezemben lévő gombócot bekaptam, és csak élveztem ahogy a meggy íze elhatalmasodik a csokién, majd ismét a csoki íze kerül fölénybe. Nagyot nyeltem, és szomorú hírt kellett közölnöm Petivel.
- Km, Peti! Fejezd kérlek be a csámcsogást egy percre, és figyelj rám! – mondtam kínos tekintettel felé fordulva.
- Igen? – csúsztatta le torkán a nagy gombóc kaját, és nagy szemeit rám szegezte.
- Tudod, tanulnom kéne. – az a fránya lecke. Szívesen lennék inkább Petivel, de nem akarom a házim vasárnapra hagyni.
- Ühüm, megértem. Mennyek máris? – nézett rám szomorú pofiva, olyannal, amilyet csak a kutya tudott, eddig a pillanatig.
- Ja, az jó lenne… Vagyis nem, de sok leckém van. Ugye megérted?
- Aha. De azért ki kísérsz?
- Hát jó, hogy. – karoltam belé és anyának még az ajtóból visszaszóltam: Anyu! Peti megy, kikísérem!
- Jó, szia, Peti! – köszönt el anya tőle.
- Csókolom! – Peti nagyot köszönt és csak úgy húznom kellett, hogy végre kiérjünk a kertbe. Mikor végre már kint voltunk, még volt egy dolog, amit el kellett neki mondani:
- Km, várj egy kicsit! – fékeztem le.
- Igen? – fordult felém.
- Tudod, de ne akadj ki, mikor beszéltem Castiellel, adtam neki egy puszit… - néztem szégyenlősen a földet, és lábammal a földet súroltam ide-oda, mint aki valamit nagyon elszégyell, igazából…volt mit is.
- Mi??? – kiakadt, szó szerint.
- Tudom, hogy furán hangzik, hiszen most mondtam, hogy szeretlek… - nem fejeztem be, már beleszólt a szavamba:
- Ja, ennyire…! – toporzékolt és elkezdett a kapunk felé sétálni, de én megállítottam:
- Igen, ennyire! Képzeld el a helyzetemet, vagy ne is…csak higgy nekem, kérlek! – néztem rá bizakodva. Kék szemei most is, mint mindig elvarázsoltak és szemem könnybe lábadt.
- Hát… - dadogott. Én már ezt nem bírtam száraz szemekkel, arcomon forró könnycseppek csurogtak le, amik a szám szélén lévő gödröcskékbe belefolytak, majd onnan az államig és le a földre.
- Most miért sírsz? – nézett rám ijedten.
- Mert, mert kikészít ez a sok feszültség. Az, hogy elveszthetlek…összeszorul a szívem és nem bírom nem kimutatni az érzéseim. Ne nézz ilyen ijedten rám! – kezdett megkeményedni a szívem, már inkább mérges voltam magamra, hátat fordítottam Péternek.
- … - hangos sóhajtást hallottam, majd olyan hangot, mint mikor esik az eső. Lassan megfordultam és láttam, hogy Petinek is nagy könnycseppek esnek le szemeiből a földre. Ránéztem, bele azokba a gyönyörű égkék szemeibe, és vártam a reakciót.
- … - még egy óriási sóhajtás és közelebb lépve hozzám csak jó szorosan átölelt. – Ne sírj… - rebegte. – Nekem is csak egy bogár ment a szemembe. – ezen mindketten elnevettük magunk.
- Te miért sírtál? – törölgettem könnyeim miután elváltunk egymás karjai közül.
- Semmi…csak nekem is sokat…számítasz. – ölelt ismét át és adott egy puszit a homlokomra.
- Akkor nincs harag? – mosolyogtam el magam.
- Nincs. – mosolygott ő is és kikísértem.
- Szia! – köszöntem el tőle.
- Szia, akkor hétfőn! – vigyorogva sétált el.
- Ja. – kuncogtam és visszamentem a házba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése