Liza szemszöge:
Talán most végre tanulhatok, nem mintha szeretnék…Ez olyan muszáj dolog, sajnos…
Elővettem a cuccom és elkezdtem magolni. Csak tanultam, és tanultam. Közben eszembe jutott, hogy volt nekem réges-régen egy naplóm. Abba minden napon írtam.
Most kedvem volt olvasni belőle. Előkerestem. Sok kutakodás után megtaláltam. Utoljára fél éve írtam bele, mielőtt elkezdődött a suli. Nem tudom miért fejeztem be akkor, talán mert nincs időm, vagy még jobb: lusta vagyok, ez az igazság.
Szeretek írni, főleg olyan álomszerű dolgokról…olyanokról, amik nem is léteznek, mégis jó rájuk gondolni, mint azok a varázslények, amik néha viccesek, néha pedig ijesztőek. Vagy a csodaszép tündérek…nem tudom miért vagyok ilyen gyerek, még mindig, de úgy érzem, sose akarok felnőni, az olyan rossz lenne…
Belelapoztam és olvasni kezdtem:
2013. május 10. kedd
Kedves „naplóm”! Miért érzem azt, hogy egy élettelen tárgyal társalgok? XD Kérdések és kérdések…
A mai napom, hogy is mondjam, nem volt a legjobb. Eltört a lábam, sajnos. Az úgy történt, hogy tesiből nem vagyok a toppon és én ügyetlen futás közben egy kis fűcsomóban akkorát estem, hogy kitörtem. Még magam se tudom, hogy lehettem ilyen figyelmetlen, egyáltalán egy normális emberrel történik ilyen? Hogy egy apró fűvecskében akkorát essen, hogy eltörje valamilyet?
A lényeg, hogy a jó hír (mert, hogy az is van), az, hogy három hétig kimaradok a suliból…
És, ennek is van rossz oldala, hogy fogok én így feltornázni magam, annyira le leszek maradva…még év végére se tudom összekaparni az anyagot. Ez van, ezt kell szeretni. Miután negyedik órán elestem azonnal indultunk a korházba (hála nem kellett benn maradnom), és elláttak. Majd haza vettük az irányt és én már vagy két órája csak egy hülye spanyol sorozatot bámulok és próbálom megfejteni, miért is teszem? Ezek a sorozatok mindig úgy lefárasztanak, szinte kiszipolyozzák a maradék nem lefárasztott agysejtedet is és aztán csak zombiként bámulod azt. Oh, már megint Maria van. Az a nő folyton kombinál, most is azt hiszi, hogy Huan el akarja a vagyonát orozni. Huan erre felháborodik és elviharzik, az a banya meg csak ordibálja utána: Vissza se gyere! *****- aztán meg valamit szitkozódik mert kisípolnak. Ilyen sípolós részeket miért tesznek egy sorozatba bele? Sose értem meg. Most már elég a felesleges sorokból, komolyra fordítva, a közelmúltban nagyon megtetszett valaki, le is írom, hogy ki. ….Jaj, ne! Mennem kell, valaki csengetett és csak én vagyok itthon. Anya visszament munkába miután közöltem, semmi értelme itt gubbasztani mellettem, úgyse megyek sehova…
Hoppá! Itt lennék. :) Nataniel volt itt. Leckét hozott nekem. Igen, tudja hol lakom. Nem tudom, veszélyes-e lehet számomra ez? Néha úgy érzem, figyeli minden léptem, sose hagy nyugodni. Fura, az egyszer biztos. O.o Megyek, nincs kedvem írni most, álmodozom inkább!
xxLizaxx
- Hahaha! –csak hasamat fogva röhögtem az írásaimon, jó érzés volt beleolvasni. Akkor felálltam ültőhelyemből és lecsoszogtam a nappaliba és anya elé álltam.
- Anyu, lemehetek a parkba?
- Persze kincsem. – nyomott a homlokomra egy puszit.
- Köszi, anya! Hatra itthon leszek!
- Remélem, mert irtó fincsit készítek majd vacsorára. – mosolyogott.
- Huh, sietek vissza! – kacsintottam – Szia, anya!
- Szia, Liza! – integetett utánam. Én már szinte kint voltam. Amint a friss szél megcsapta az arcom, olyan jó érzés fogott el. A Nap gyönyörűen fénylett az égen és csak pár felhő szálingózott. Kellemes meleg volt, igen tavaszi, de örültem, hogy már nem kell fagyoskodni. Gyorsan odaértem a parkba. Mindenhol madárcsicsergés és jobbnál jobb tennivaló. Odasiettem Nataniel papájához, éppen serényen tevékenykedett valamit az egyik fával.
- Mit csinál bácsi, kérem? – vizslattam meg.
- Oh, szervusz Liza! Gallyazom a fákat, vagyis most éppen őt. Idős egy egyed, mint én. – kacagott jóízűen. – De ha ilyen jó barátok lettünk, szólíts csak Peti bácsinak. – mosolyodott el. Hát már két Petit ismerek, milyen különös.
- Rendben! Segíthetek?
- Sajnos nem, de várj, mégis. Annyit tegyél meg kedves, hogy bent van a házikómban a kesztyűm amit szoktam ehhez a munkához használni, csak most bent maradt. Kihozod?
- Persze, mindjárt itt is leszek. – örömben ugrálva mentem a házig. Nagyon kedvelem az öreget, kedves és nem is morcos és ijesztő ahogy egyesek terjesztik róla.
A házba belépve finom fa illat csapott meg. Igazán szeretem az erdő jellegzetes friss levegőjét, és itt olyan volt. Mosolyt csalt az arcomra, úgy keresgéltem a kesztyűket, amik a végén meg is lettek. Boldogan vittem Peti bácsinak a munkás kesztyűjét, közben nézegettem a tájat. Mit lehet ezen nézegetni? Mindenhol csak szemét, ez így nem mehet.
Odasétáltam és felszóltam a létrán ácsorgóhoz.
- Peti bá, itt a kesztyű! – nyújtottam át neki.
- Köszönöm! – hálásan tekintett rám.
- Peti bácsi, tudja… - néztem szét – nincs itt valami tisztaság.
- Tudom drágám, de egyedül nem bírok ennyi munkát elvégezni. – nagyot sóhajtott.
- Én megcsinálom.
- Biztos? Más elfoglaltságod is lehet, nem csak, hogy segíts egy ilyen vénségnek, mint én. – csóválta meg fejét.
- Igen.
- De csak akkor maradj, ha tényleg nincs jobb dolgod. – sétált le óvatosan a létrán.
- Nincs, kezdem is, ha tetszik adni egy zacskót, amibe beletehetem az összeszedett cuccot.
- Ühüm, gyere! – kezével invitált egy nagy dobozhoz, amiből előzúzott egy még annál is nagyobb szemeteszsákot. – Itt lenne.
- Megyek is. – mosolyogva kezdtem el szedegetni a különféle eldobott holmikat, mikor egy kis idő múlva ismerős alakot láttam közeledni felénk. Nagy táskával jött és annyira lihegett, hogy az utolsó pár métert nem is tette meg, csak leült a porba.
- Nataniel! Édes kis unokám! – sietett oda a fiúhoz Peti bá. Felkapta a táskát és bevitte a házba. Nat odajött hozzám és kérdően nézett rám.
- Jó lenne, ha nem csak álldogálnál, hanem segítenél is. – parancsoltam rá, de ő még mindig csak meredtem bámult rám.
- De hát…te meg mit keresel itt??? – szedett egy üres üveget fel a földről.
- Segítek a nagyapádnak, mert te nem vagy rá képes. – forgattam meg szememet.
- Én? - kikerekedett szemekkel nézett rám.
- Te, miért ki az unokája?
- Én, de nem hittem volna, hogy ennyire jóban leszel az öreggel.
- Pedig ez történt, nagyon kedves és aranyos, nem úgy, mint egyesek… - arrébb mentem és ismét lehajoltam egy pár eldobott szemétért.
- Egyesek? Pff!!! – sértődötten sétált el mellettem és bement a nagypapája házába.
- De papa, hogy lehet, hogy Liza itt van? – súgta az éppen ülő nagyapjához.
- Kedves lány, nagyon kedves. – mosolygott – Amúgy van barátja?
- Jaj, papa… - sóhajtott. – Van, amúgy is, csak barát. De…de…de…
- Mi de?
- Nem értek valamit.
- Mit?
- Azt, hogy te, miért vagy vele ilyen. – ült le mellé.
- Milyen?
- Kedves, nem, mint a többi gyerekkel.
- Oh, hogy erről van szó. Fiacskám, a többiek, azok csak vén öregembernek néznek, akivel mindent meg lehet tenni. Ez a lány viszont, ő nem néz le, mint ők. – csóválta meg fejét.
- Aha. Most mennem kell. –ölelte meg.
- Máris? Hiszen csak most jöttél? – tekintett unokájára.
- Sajnálom, tényleg fontos dolgom van. – sóhajtott egy nagyot és elköszönt: Szia, papa!
- Szia… - csak nézett egy darabig maga elé az öreg, nem fogta fel, mi ilyen sürgős a fiúnak, hogy ilyen gyorsan elviharzott, szinte itt se volt!?
Nataniel szemszöge:
Sajnálom, tényleg, hogy nem segíthetek nekik, de most ennél sokkal fontosabb dolgom van. Castielt kell megtalálnom az igazgatónő kérésére, vagy inkább parancsára.
Ahogy elsétáltam Liza mellett csak nagyot nézett, hogy megyek is, de nem szóltam neki semmit csak tőle is búcsút vettem és a park legsötétebb része felé vettem az irányt. Megmondom őszintén, nem szeretek errefele kószálni, annyi gonosz és rossz ember van, ki tudja melyik bokor mögött rejtőzik valamelyik, vagy éppen egy vérszomjas kóbor kutya. Tudom, fiú vagyok, de még nekem is libabőrös lesz a kezem, ha ilyen helyekre kell mennem.
Ahogy egyre beljebb értem, úgy lett egyre sötétebb és hidegebb. Már szinte fáztam mikor megláttam a drágalátost aki a barátaival, vagyis az annak nevezettekkel bandázott. Castiel kezében egy cigi volt és hangos nevetés közepette vett ki az egyik zsebéből egy öngyújtót, majd a cigit meggyújtotta és szájához emelte. Csak messziről néztem még, mit csinál a hülyéje, de ezt már én se tűrtem, mégis valamikor a barátom volt…volt.
- Mi a fenét képzelsz? – vettem el tőle a cigarettát.
- Már megbocsáss, de te mit csinálsz? Azaz enyém, add ide! – haragosan kapkodott a kezemben tartott tulajdonáért, de azt sehogy se bírta kezemből kikapni, mert én nála majdnem egy fél fejjel magasabb voltam.
- Vegyétek el tőle! – szólt a többire és ők rám vetették magukat. Igen összeverekedtünk, ha azt, amit csináltunk, annak lehetett nevezni. Csak fetrengtünk a porban és ordibáltunk egymásra, akkor viszont valaki egy akkorát kiabált ránk, hogy mind rá kaptuk a fejünk.
- FEJEZZÉTEK BE!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése