25. Döntés

Eddig történt: Liza elájul, kórház. Peti és Castiel…kit válaszon?

Rövid leírás: Liza választ. Castiel még nem jön rá, kit választott.

„Van, hogy nehéz dönteni. De néha muszáj…”

 Liza szemszöge:
„ Kérdezem magamtól: Miért vagyok ilyen szerencsétlen?
Egész este azon töprengtem mit tegyek…
Ott van Peti… Édes, kedves és normális, nem úgy, mint Castiel.
De ő meg lehet, hogy tényleg megbánta mindazt amit tett. Nem értem az életet. Csak a baj van vele. Mikor már kint lennénk egy gödörből beleesünk egy másikba. Sosincs nyugta az embernek. De persze lehet, hogy csak én vagyok ilyen…”

Reggel a telefonom ébresztett. Nem tudom miért nem kapcsoltam ki az ébresztőt, hiszen nem kell suliba mennem…sőt szombat van. Mindegy is. Ma már egészen jól érzem magam. Nagy pislogásom közepette rájövök, tegnap elaludtam és nem is találkoztam másodjára Petivel és Sissyvel. Ezt jól elszúrtam…
Pislogok néhányat, körülnézek mi történik körülöttem. Észreveszem, hogy mellettem áll az orvos.
- Kérem, üljön föl. Vizit van. – utasít.
- Persze. – nyújtózok nagyot és felülök.
Az orvos jól körbenéz, kicsit jobban is…
- Azt hiszem teljesen jól van. Ma haza is mehet amint megvannak a papírok.
- Oh, köszönöm! – azt hittem jó lesz majd itt mert nem a suliban kell lennem, de rájöttem itt csak lehangol az a sok beteg, és elmegy még az élettől is a kedvem. Szenvedés minden perc itt.
- Szülei? Csak bejönnek, nem? – teszi fel a kérdését.
- De, azt hiszem. Mindjárt felhívom őket.
- Nyugodtan, addig megcsináltatom a papírját. – mondja a végszót és távozik. Ilyen normális orvost…mondjuk azért nem volt teljesen százas, az biztos.
Nagy nehezen elérem az ágyam melletti kisasztalon lévő telefonom és kezembe véve tárcsázom is anyut.
Kicseng…
- Hallo? – szól bele apu.
- Apa, bejöttök?
- Kicsim…persze. De csak anyud tud bemenni. Én tegnap voltam a barátaiddal, de akkor aludtál és nem volt szívünk felébreszteni. Ma meg nem mehetek, mert dolgoznom kell. – úgy utálom, hogy apának még hétvégén is munkába kell mennie.
- Hát, jó… Mindjárt kész lesznek a papírok. Anya mikor jön?
- Nem soká. Mire kilépsz a kórház ajtón, ott fog várni.
- Köszi! Km, le kell tennem, visszajött a doktor úr. Puszi!
- Szervusz! – ezzel meg is szakítottam a kapcsolatot. Az orvos már előttem állt azzal a sok papírral és keresgélte az enyémet.
- Itt lennék. Elnézést, nem csak ön megy el ma.
- Semmi baj, keresse csak, de ez nem az asszisztensek dolga lenne? – furcsállottam, hogy ő szaladgál ezzel a sok papírral.
- De, csak ők most egy fontos beteggel vannak elfoglalva, én is csak éppen, hogy beugrottam, sietnem kell. – mondta és ismét beletúrt a kupacba, majd végre előhúzta az enyémet – Meg is van. Ez az öné. Tessék. – és átadta.
- Köszönöm. Akkor mehetek?
- Igen. Várjon, mindjárt beküldök egy ápolót, hogy vegye le az infúziós bekötést. Aztán pedig csak össze kell szednie magát és indulhat is a nagyvilágba. – mosolygott és elhagyta a termet.
- Jó… - intettem utána – Most meg mit csináljak? – gondoltam magamban, de arra se volt időm, hogy kitaláljak valamit, mert jött is az ápoló.
- Szia! Nos? – mosolyodott el. Aranyos fiatal lány volt az ápoló.
- Azt mondta a doktor úr, hogy leszedi az infúziós bigyómat?
- Haha, igen. De kérlek tegezz, nem vagyok annyira öreg! – nevetett és odaült mellém az ágyra majd babrált valamit a kezemmel. Néztem balról- jobbról, nem láttam sok mindent mit izél, de egyszer csak érzem valamit kihúz a kezemből, felszisszenek:
- Áu… - mondom halkan.
- Kész is vagyunk. Nem is fájt annyira, ugye? – kérdezte miközben fertőtlenítette a kezemet.
- Nem, tényleg nem fájt. Huh…végre mehetek! – fújom ki magam.
- Örülsz, mi? Tudom milyen, nem olyan jó azért itt lenni…
- Egyáltalán, még ezt az egy éjszakát is alig bírtam ki. – nevetek vele, majd valaki kintről beront és lihegve mondja az ápolónak:
- Gyere gyorsan Kriszti, az egyik gyerek elájult! – mondja kétségbe esetten majd azonnal kirohan.
- Bocsi, nekem menni kell, azért remélem, nem találkozunk itt, legfeljebb odakint! – kacsint egyet majd hozzáteszi – Szia!
- Én is, szia! – köszönök utána, de ő már el is tűnt. Gyorsan összekészítettem a cuccaim és már rohantam is ki a szobámból majd le a lépcsőn (majdnem elütöttem egy idős nénit) és végül ki a kórház ajtón. Ahogy kiléptem éreztem a nap csodálatos meleg sugarait amik csak úgy átjárták a testem és feltöltöttek. Napfürdőm után észrevettem anyát és eldobva a cuccaim a kezemből oda siettem hozzá és megöleltem.
- Anya! – kiáltom.
- Drágám! – puszil meg – Na, meggyógyultál?
- Aha. Csak még kicsit fáj az infúziós tű helye ahol belém szúrták.
- Oh, azért nézd ki jött velem… - ment kicsit arrébb és mutatott a mögötte álló fiúra.
- Peti! – csillant fel szemem és karjaiba ugrottam – De jó, hogy itt vagy!
- Én is örülök neked! – szólt miközben elengedtem a szoros ölelésből és karjával átfogva engem – Mehetünk? Nem akarok ennek a háznak a légkörében lenni…
- Én se…menjünk anya! – szóltam.
- Menjünk hát fiatalok!  - kuncogott anyu. Miközben a kocsihoz meneteltünk gondolkodtam egy kicsit arról, hogy Peti mellé ülök hátra. Mikor odaértünk az autóhoz, anyának is kifejtettem ezt:
- Anya, nem lehetne, hogy hátra üljek Peti mellé? – kérdeztem a pázsitot bámulva idegesen.
- De, én úgy akartam, hogy előre ülj mellém, hogy lássalak. – próbálta terelni a dolgot.
- Kérem. – nézett anyára Peti is. Örültem, hogy mellettem áll, rámosolyogtam majd szigorú szemeim anyura szegeztem.
- Legyen. – adta be derekát anya és beszálltunk a kocsiba. Peti illedelmesen kinyitotta az ajtót nekem:
- Tessék beljebb fáradni! – mutatott kezeivel hadonászva az autó ülésére.
- Köszönöm uram… - nevetgéltünk együtt.
- Akkor népség, be vagyunk kötve? – kérdezte anyu.
- Igenis. – viccelődtünk Petivel.
- Akkor indulás! – és anya rátaposott a gázra.
Petivel beszélgettünk egy kicsit az út alatt, de anya mindvégig árgus szemekkel figyelt minket a visszapillantóból, ha nem az utat kellett figyelnie…

Peti szemszöge:
„Liza igazán elragadó lány. Örülök, hogy vele lehetek, de Castiel…ő nem fog úgy örülni mint Liza mikor meglátott! Az biztos!”
- Km, tudod tegnap hallottam, hogy veszekedtek. Mi volt a téma? – kérdezte Liza.
- Te. Azért vesztünk össze, mert mindegyikünk a másikat hibáztatta, hogy kórházba kerültél.
- Jaj, hiszen tudjátok, hogy az csak az én szerencsétlenségemből következett be…
- Nem! A végén rá is jöttünk Don tanár úr segítségével, hogy mindketten azok vagyunk, mert miattunk idegeskedtél annyit. Sajnálom.
- Aj, erre nem tudok mit mondani…lehet… Én megbocsájtok neked és Castielnek is.
- Na, de várj! Mi is volt Castielel mikor összevesztünk? Bocs, de tudnom kell. – most megtudom.
- Az, hogy odajött mikor a fánál sírtam. Először olyan pofátlan volt mint mindig… - nem hagytam, hogy befejezze:
- Én biztos elpáholom!
- Ne! Hagyd, hogy elmondjam mi volt! Tehát odajött és elkezdte rizsázni, hogy máris megbántottál meg ilyesmik…de aztán egész kedves lett. Majdnem meg…
- Mi? Mi meg?
- Majdnem megcsókolt…most örülsz?
- Micsoda? – húztam távolabb magam meglepődöttségemben Lizától.
- Jól hallottad. De ő akart megcsókolni.
- És te?
- Nem, vagyis… - hangja elcsuklik.
- Vagyis?
- Semmi. Tudod nagyon sokat gondolkoztam ezen a dolgon a kórházban, és rájöttem… - megállítottam a mondandóját.
- Ne is folytasd, tudom, hogy Castiel kell még mindig…az a… - szomorodom el.
- Nem, hagy mondjam el. Kérlek. – kérlel.
- Hát jó.
- Rájöttem Castiel nem ér annyit, hogy miatta elveszítselek. Én téged szeretlek, komolyan. – húzódott közelebb hozzám és fejét vállamra hajtotta.
- Biztos? Mert én tudom, hogy szeretlek, de most elbizonytalanítottál abban, hogy te szeretsz-e engem?
- Igen, látod… - és adott egy puszit.
- Talán. – öleltem meg – Igen, biztos.
- Köszönöm, hogy bízol bennem. De muszáj tisztáznom magam Castielnél.
- Mi? Miért? – nem értem.
- Mert, muszáj tisztáznom vele a dolgot.
- Aj, igazad van. – ismertem be  neki a tényt, tényleg beszélnie kell vele.
Rámosolygott, aztán csak néztük az utat, mikor érünk már Liza otthonához. Nem sokkal később ott is voltunk. Liza anyuja beállt a kocsival az udvarukra, majd kiszálltunk az autóból. Becsuktam az ajtóját, s szemet Lizára szegeztem:
- Akkor megkeresed Castielt? – jobb, előbb, mint utóbb.
- Aha, de ne aggódj, csak beszélgetünk.
- Sejtem… - húztam fel orrom. Egyáltalán nem helyeseltem ezt a dolgot.
- Ne féltékenykedj.
- Nem mehetek veled?
- Nem, bocsi. Sietek, ahogy csak tudok. – kacsint egyet, majd elsétál anyukájához, aki valamit bütyköl a kocsi elejében.
- Anyu, el kéne mennem a parkba. Fontos, és azonnal jövök.
- Oké drágám. Menj. – helyeselt az anyukája. Én csak néztem meredten ahogy Liza intézkedik.
Kifelé nyomott még egy puszit az arcomra, és már sétált is a közeli parkba.

Liza szemszöge:
Tudom, hogy Peti nem volt elragadtatva ettől a Castieles beszélgetéstől, de számomra fontos lezárni ezt az egész dolgot.
Anya gyorsan belement a dologba, Peti pedig ne gondoljon semmire…mert nem is fog semmi se történni egy beszélgetésen kívül, ha persze megtalálom. Ilyenkor általában a parkban hülyül a barátaival.
Elindulok. Kifelé nyomok egy utolsó puszit Péter ideges arcára, majd továbbmegyek.
Csak sétálok és sétálok. Egyszer csak meglátok valakiket egy közeli padon. A park nincs messze, de ezeket az alakokat én ismerem. Castiel és a bandája voltak azok. Közelebb érve világossá vált, hogy nagyban beszélgetnek valami internetes játékról, meg Natasáról, arról a kiállhatatlan piócáról, aki mindig csak mindenkire rászáll, mint egy keselyű, s csak tépdesi, míg semmi se marad belőle, csak cafatok. Szétszedi az ember lelkét, és aztán odaveti a többinek, had törjék még jobban össze.
Utálatos egy lány. De ezek mind istenítik, nem tudni miért…
Hátulról közeledek Castiel felé, aki a pad támláján ül. Hangosan hozzájuk szólok, máshogy úgyse értenék:
- Hahó! Itt vagyok! – hívom fel magamra a figyelmet – Castiel, beszélhetnénk?
- Szia, cica! Persze… - szól nyálas hangon, majd derekamnál fogva közelebb húz magához – Nos? – mosolyog rám úgy, mintha éppen most falna fel szemeivel.
- Hagy békén! Nem vagyok a cicád! – lököm el magamtól, mire minden ott lévő fel „Húú” – jog, hogy most aztán jól lepöccintettem a menő srácot.
- Mi van? – néz rám kérdően. Nem fogja fel, nem ő kell…
- Áh, semmi…
- Akkor jó. – vigyorog, és összenéz a haverjaival – Jól vagy amúgy?
- Amúgy igen, de most menjünk innen, beszélni akarok, de négyszemközt.
- Aham… - néz rám megint olyan „megeszlek” szemekkel.
- Gyere már! – idegesen megfogom karját, s úgy rángatom el egy másik padhoz. A többi csak bámulja mit művelünk, és röhög rajtunk.
A másik padhoz érve leültetem. Ő kinyúl a padon. Középre ül. Kezeit a pad támaszára helyezi, s ezzel elfoglalja az egész ülőhelyet.
- Menj már! – lököm arrébb kezét, s leülök mellé.
- Na, miről van szó? – vigyorog jóízűen, egyre közelebb húzódik, míg én egyre távolabb tőle.
- Maradj nyugton. – lököm vissza a helyére, majd megszólalok: Most figyelj nagyon jól, mert csak egyszer mondom el a következőket.
- Hát jó. – bólint egyet.
- Tehát, úgy döntöttem, hogy …

Előzetes: Liza megmondja a válaszát Castielnek. Az „Utolsó puszi”. 

24. Kórház

Kicsit változtattam a felépítésen, de a legtöbb ugyan az, mint ahogy az előző résznél írtam. Remélem tetszeni fog nektek! :)

Eddig történt: Castiel bekavart. Peti nem érti mi van? Liza falfehéren áll Peti előtt mikor Peti rákérdez, mi is van?

Összefoglalva a rész: Liza még mindig nem tudja kihez húz a szíve. Castiel bevallja az igazságot Lizának.

Péter szemszöge:
„Nem értettem ezt az egészet…
Olyan volt, mintha Castiel igazat mondott volna. Pedig nála ez nagyon ritka. De ha tényleg igaza van, akkor mi történhetett? Talán… Nem, ez meg se fordulhat a fejemben…”

Bementem a terembe, ahol már mindenki engem nézett.
Mi van ezekkel? Hiszen még csengő előtt beértem? Akkor meg…? Mindegy hagyjuk, most kicsit se érdekelnek az osztálytársaim. Ők csak mindenkiben a kikezdhetőséget keresik, egyszerűen nem tudnak csak magukkal foglalkozni,  minden kis apró mozdulatát figyelik a másiknak, hogy rájöjjenek hol kezdhetik ki az embert. Szörnyű egy osztály… Örülök, hogy ez az utolsó évem itt, igazán örülök. Végre kiszabadulhatok ebből a börtönből, ami nyolc évig fogvatartott. Igaz mehetek egy másikba…francba…
Annyit  viszont még el kell, hogy meséljek, hogy én mikor ide jöttem, egyáltalán nem ilyen voltam. Sokkal kikezdhetőbb, sebezhetőbb. Anyámék túlkényeztettek, és sose hagytak kibontakozni… Mikor pedig iskolába kerültem egyszerűen megszűnt a „jaj drágám vigyázz magadra”. Már nem fogtak annyiszor a pártfogásukba, sőt az évek során egyre inkább leszálltak rólam.
Először nagyon nehéz volt a beilleszkedés, és az önállóság. De végül is megerősödtem (tényleg…nagy örömömre) , de nem csak testileg, lelkileg is. Megtanultam irányítani az életem.
De elég is a visszaemlékezésből…

Hátrabaktattam a legutolsó padba, ahol én és Ákos ülünk. Ő már rég ott ücsörgött és arról elmélkedett, hogy…várjunk, miről is?
- Hahó! – legyezgettem előtted kezeimet, hogy végre felébredjen.
- Jaj, hol vagyok? – dörzsölte meg szemeit.
- Még mindig az iskolában! Min gondolkoztál már megint?
- Ja…semmin… Reggel beszéltem Sissyvel erről a fogadás dologról…
- És?
- Egyáltalán nem haragudott… - vigyorgott.
- He, neked jó…
- Na, ne nyavalyogj, majd lesz valami! Idővel Liza is megbékél. – bólogatott hevesen.
- Már megbékélt, de valami furcsa történt az előbb, amit még most se értek…
- Az, jó. – elmélkedett ismét, majd – Várj, mi?
- Castiel…egyszer úgy behúznék neki… - forgattam szemeimet idegesen.
- Tedd csak meg, gyerünk! – lelkesedett.
- Hé! Nyugi…
- De mi történt?
- Na, pont ezt én se tudom… De megtudom!
- He? Én ezt már teljesen nem értem…bocs, bezavarodtam. Mi is van?
- Az, hogy Castiel meg Liza….én se tudom, de megkérdezem Lizát.
- Szerinted? Liza…
- Nem, arra gondolni se merek. Akkor biztosan bevernék annak a hülyegyereknek…!
- Ok, majd számolj be a fejleményekről.
- Arra én is kíváncsi vagyok!
A következő másodpercben becsengettek…
Kis idő múlva csak arra lettem figyelmes, hogy Ákos bökdös.
- Kellyé már fel! – sugdossa.
- Mi? Mi? Km… - próbálok magamon erőt venni.
- Vége az órának, az egészet átaludtad. – röhögött – Don tanár úr mondta is, ha még egyszer ilyen lesz, leállítja Lizát… - nagyokat kacagott.
- Kösz! – ugrottam fel, majd nagy nyújtózkodás közepette majdnem fejbe vágtam Natasát, a mellettünk lévő padban ülő lányt.
- Hé! Vigyázz már! – mérgelődött. Kiállhatatlan egy csaj, de muszáj elviselni.
- Jaj, Natasa! Nehogy már valami bajod essen! Drágám… - néztem rá sajnálkozást színlelve, majd nagy nevetésbe kezdtünk Ákossal.
- Haha…nagyon vicces vagy! – ment el mellettem duzzogva. Na, ezt most jól megkapta. De meg is érdemli.
- Jó voltál! – veregette meg vállamat Ákos.
- Kösz haver! De most megyek Lizához! – kacsintottam egyet, és indultam is a szomszéd terembe.

Kifelé még belebotlottam Natasa csicskásába, Eszterbe, aki csak bámulta magát a tükörbe és igazgatta a haját, közben pedig Mikivel az osztály nagymenőjével flörtölt. Csak legyintettem egyet, ezek sose változnak! Mikor Liza terméhez értem Ő pont kifele jött így még pont elkaptam.
- Liza mond, igaz amit Castiel mondott? – tettem fel neki a kérdést. Ő csak állt egyhelyben, majd egyre fehérebb lett az arca és elkezdett dülöngélni.

Liza szemszöge:
„Ez a nap, nem is lehet rosszabb…egyben jobb. Nem értem, ilyen velem még sose történt, most mit tegyek?”

Csak álltam ott és éreztem egyszerre forogni kezd velem a világ és egyre homályosabb lesz körülöttem minden.
Pétert már alig láttam, majd elsötétült minden.

Péter szemszöge:
- Istenem, Liza! – kaptam el gyenge kis testét, majd lefektettem a padlóra – Gyorsan valaki jöjjön! Tanárt, mentőt! – kiabáltam szétnézve a folyosón. Egyszer csak Castiel lép ki a termük ajtaján és azonnal odarohan hozzánk.
- Te meg mit ettél? – idegeskedett.
- Én? Semmit. Csak úgy összeesett. – vakargattam idegesen fejemet és még mindig nézelődtem jön-e valamelyik tanár.
- Persze, csak úgy elájult! – grimaszolt egyet, majd –Menjél és keressél egy tanárt, addig én vigyázok Lizára! – utasított.
- Jó, de ne nyúlj hozzá! – néztem rá haragosan, elindultam keresni valakit, közben pedig egyszer-egyszer visszanéztem, mit művel Castiel.

Castiel szemszöge:
„Szeretem, és meg is fogom neki mutatni! Aggódom érte…nagyon!”

Elküldtem Pétert, hogy keressen egy tanárt, remélem nem téved el…
Lassan megsimítottam Liza babaarcát. Kis édes. Próbáltam felébreszteni, de nem ment: Hahó, kelj fel, na… - suttogtam, de semmi. Majd elkezdtem körülötte fel-alá járkálni, kerülgettem körbe-körbe, nem értem mi tart ennyi ideig? Kis idő múlva három alakot pillantok meg a lépcsőtől jönni a folyosón. Már látom is, hogy kik azok. Don tanár úr, Sissy és az a Péter gyerek… Ki nem állhatom, nem tudom miért…de egyszerűen, lehet, hogy csak azért mert Liza vele van? Mindegy… Ideértek:
- Mi tartott ennyi ideig? – faggattam őket.
- Nyugodjon meg, már szóltam a mentőknek! – mondta helyeslően Don tanár úr.
- Köszönöm! És Sissy?
- Ja, én a lépcsőn lefelé menve találkoztam Petivel. Ő mondta mi van, és siettem, mert én is féltem Lizát. – guggolt le Liza mellé.
- De emberek? Itt még megfázik a hideg padlón! – jajgatott a tanár – Vigyük már be innen a terembe és ott egy padra fektessétek le! – utasított minket. Azonnal Liza után akartam nyúlni, hogy karomba véve bevigyem, de Peti már megint meghiúsította a tervem.
- Majd én beviszem! – hajolt le Lizához és lassan alányúlva felvette. Én csak nagyra nyitott szemekkel figyeltem, hogy viszi el a pálmát…pedig nekem kellett volna bevinnem! Á!

Peti szemszöge:
Km… Ismét leállítottam Castiel. Maradjon csak Cleonál, nem kell neki Liza. Vagy mégis? Ezek szerint…
Jaj, annyira kis ölelni valóság ez a Liza. Alig bírtam el, mégis olyan jó volt a karomban tartani…
Gyengéden felkapva bevittem a terembe. Ott letettem egy padra. Nem sokkal később megérkeztek a mentők és bevitték volna ha:
- Don tanár úr, kérem! Hagyj menjek be vele!? – kérleltem.
- Én is! – mondta Sissy.
- Velem együtt! – erősködött Castiel…
- Gyerekek! Nem!
- Kérem… - nézett nagy szemekkel Sissy a tanárra.
- Hát, jó… De aztán nem lógni a suliból! Megnézik, jól van… Visszajönnek!
- Úgy lesz! – helyeseltük egyszerre.
Gyorsan felkaptuk magunk és Don tanár úr segítségével elmentünk a korházba.

Liza szemszöge:
Már csak arra emlékszem, hogy a kórházban fekszem, és nem értem, hogy kerültem ide…
Nagyokat pislogok. Alig bírom megmozdítani szempilláim. Körbenézek. Csak az infúziós zacskót látom ahogy cseppenként áramlik bele a csövecskébe ami egészen a karomon lévő kis mütyürhöz csatlakozik, amin keresztül a karomba jut a folyadék, és egész karom bizsereg tőle. Párszor kiráz tőle a hideg mire megszokom. Csak homályosan látok mindent. Egyszer csak valakik benyit. Azt hiszem az orvos és egy másik alak.
- Drágaság! – szól lágyan hozzám. Drágaság? – Ma még bent marad, majd holnap hazamehet. Elájult.
- Ne… - nyögök egyet halkan.
- Van itt valaki, vagyis valakik, de először ő akart bejönni. Maradhat? – kérdezi a doktor. Kissé esetlenül bólogatok.
- Rendben, kapnak öt percet. Most nem lenne jó megterhelni a lánykát. Hagyni kell pihenni, főleg, hogy nem ön az utolsó aki be akar jönni hozzá! – utasítja az alakot az orvos, majd távozik a szobából.
Még mindig homályosan, de már jobban látok. Az alak leül az ágyam melletti székre, és közelebb hajol hozzám. Valami szőkeséget látok. Fel akarok ülni, de ő int:
- Ne, nem szabad! Feküdj csak nyugodtan! –mély hangja alapján, és az a szőke fürtök segítségével megállapítottam ki az.
- Peti… - erőltettem kis mosolyt arcomra, de annyira gyenge vagyok.
- Lizám… - mosolyog vissza. Már egészen látom.
- Gyere közelebb! – utasítom. Közelebb hajolt.
- Igen? – kérdezte kis mosollyal.
- Ölelj meg! – kuncogok kínomban kicsit. Még közelebb hajolt, majd megölelt. Karjaim megerőltetve hátára teszem és erősen, már amennyire bírom…magamhoz szorítom. 

Hirtelen olyan jó érzés fog el… El se engedem… Nem, így maradunk. Erős hátát fogva kezeim lassan felcsúsztatom gerincén amitől kicsit kirázza a hideg. Majd felérve nyakához beletúrok szőke fürtjeibe. Olyan jó, hogy itt van velem. Kis idő múlva elengedem, mert alig bírom felemelni már kezeimet. Visszaült mellém, majd megszólal:
- Kösz, most összekócoltad a jól belőtt hajam! – nevetett és közben haját igazgatta.
- Hehe… - nyögtem ismét.
- Tudod… - és közelebb hajolt buksimhoz – Nagyon szeretlek!
- Én is téged… - válaszoltam halkan és kezeimmel kicsit megtámasztva erőtlen testem, följebb kúsztam a párnán, majd nyomtam egy puszit az arcára.
- Na, most már feküdj vissza… Én megyek is, hiszen még kint vár Sissy és az a másik is… - a másik szón kicsit felkaptam a fejem, ki az a másik?
- Ki? – suttogtam.
- Castiel… de tényleg megyek…
- Várj, először Sissy jöjjön be, jó?
- Persze, majd mondom neki! Most pihenjél, én ma még bejövök ha anyu megengedi! Addig is, szia! – integetett, és kiment.
- Szia… - csendesen odamondtam ezt a szót, bár inkább azt mondtam volna, hogy „Maradj velem!” .
Kiment és az ajtón belépett Sissy. Gyorsan odarohant mellém, és nagy lendületével lehuppant a mellettem lévő üres ágyra.
- Nos, hogy vagy? Láttam jól el voltál Petivel! Csak úgy sugárzott róla az öröm. Mit beszéltetek? – vigyorgott.
- Ne fárassz most… - mosolyogtam – Áh, semmi…vagyis…
- Na? Mi az?
- Azt mondta szeret.
- És te?
- Én is szeretem Őt…
- Akkor jó… De tudod, hogy kint még várja Castiel is, hogy bejöhessen?
- Igen, tudom. Sajnos…
- Figyelj, le kell rendezned vele a dolgot! Én láttam, hogy veszekedtek már azon is, hogy ki vitt be a terembe, mikor elájultál.
- És, ki volt az?
- Peti…miért másra számítottál?
- Nem… - halk csend.
- Azt hiszem nem fárasztalak, ha nem akarod… Hagyok erőt neked Castielhez. Megyek. Ma még Petyussal visszanézünk, jó?
- Jó…de Petyus?  - vigyorogtam. Sissy mindig fel tud vidítani…szinte mindig.
- Jó, jó! Megyek…Puszi! – azzal ő is kiment.
Kimenve hallottam, hogy még szól Castielnek, ő következik. Nagy levegőt vettem, és készen álltam a találkozásra. „Azt hiszem jobb lesz ha inkább alvást színlelek!”- gondolkoztam. Jobb is!
Hallottam nyílik az ajtó…

Castiel szemszöge:
Annyira vártam már, hogy végre meglássam, hogy van…
Mikor kijött az a, nem is mondom… „Petike”, akkor azt hittem kettészedem… Komolyan az a vigyor az arcán, nem tudom mit csináltak, de nagyon ideges lettem. Be akartam menni, de Sissy ment helyettem. Újabb 5 perc telt el, míg végre bemehettem.
Csöndben kinyitottam az ajtót, és halkan odamentem az ágyához. Láttam alszik, így nem akartam felkelteni. Mielőtt leültem volna mellé nyomtam egy puszit a homlokára. Egyszerűen kikívánkozott, nem tudtam már várni… Kissé megrezzent, de hála nem kelt fel. Istenem, jó sokat magyarázhattam volna, hogy miért is tettem… De akkor is az igazat mondanám. Tényleg szeretem.
Leültem az ágya szélére és megfogtam kis kezeit. Jaj, annyira sajnálom…nem tudom mit tett Peti, de ezért még megfizet ha kimegyek Lizától!
- Liza… - szóltam hozzá – Csak azt akartam mondani…nem tudom hallasz-e, de muszáj kiöntenem neked az érzéseimet. Eddig nem mertem elmondani a teljes igazságot. Én amikor Cleot megcsókoltam az nem olyan csók volt. Azért történt, mert rettegtem attól, hogy mi van ha kikötök egy lánynál? Akkor most egy életre…nem. Megmondom őszintén beijedtem. Olyan ciki, de ez az igazság. Én nagyon szeretlek. Akkor is nagyon szerettelek mikor az történt, csak megijedtem attól, hogy nem lehetek már annyira szabad, mint mielőtt összejöttünk volna. Tudom késő neked már mondani, hogy így szeretlek - meg úgy szeretlek… Lehet el se hiszed. De ha mégis hallod amit mondok, akkor tudd, várni fogok rád. Szeretlek! – hát, én megtettem mindent talán, ami tőlem telhető…

Liza szemszöge:
Istenem! Alig akartam a fülemnek hinni! Castiel mondta volna ezt? Vagy csak a belső hang, ami arra készteti, „vedd el tőle, igen, vedd el”!  Nem tudom higgyek-e neki. Olyan őszintének tűnt. De én akkor is Petit…igen őt, nem…Cast?
Jaj, annyi bajom van…!

Szereplők összefoglaló véleménye:
Liza: „Nem is tudom mi lesz most… Tudom, hogy Peti akit szeretek, vagy még se? De! Őt szeretem azt hiszem… De ezt a dolgot még átgondolom…Nem értem magam…”
Sissy: „Sajnálom Lizát. Látszik rajta, hogy nem tudja kihez húz a szíve… De én tudom, hogy azt fogja választani, akibe tényleg szerelmes, nem csak egy fellángolás…”
Peti: „Oh, nem is tudom mit higgyek! Még azt se tudom mi volt Castiellel? Olyan rossz, hogy tudom mi jutattuk ide Lizát. Nem kellett volna a sok feszültség köré, de erről csak mi tehetünk!”
Castiel: „Tényleg szeretem! Nem hazugság… Nem tudom hisz-e nekem, de én várok rá! Azt érzem mi is benne vagyunk abban, hogy korházba került…Annyira sajnálom…”

Előzetes: Castiel és Peti összevesz. Liza még mindig rágódik a fiúkon, de talán már dönt.

23. Castiel bekavar

Km, akkor ismertetem milyen lesz ezentúl a részek felépítése:
1. Eddig történtek összefoglalása (előző rész összefoglalva)
2. Összefoglalva az aktuális rész szempontja (ami benne történik)
3. Liza szerint… ( kis idézet tőle :D )
4. Leírása a résznek (aktuális)
5. Előzetes a következő részből (rövid leírás)
Továbbá a részek belső felépítése:
Több irányból (szereplők szerint) láthatjuk a történéseket.
Izgalmasabb, illetve hosszabb részek lesznek, ha persze megvan rá az ihletem.
Még valami: a részek alatt láthatjátok lehet pipálni, hogy milyen volt a rész…Kérlek segítsetek nekem annyival, hogy pipáltok,komiztok, +1-tek vagy megosszátok a blogom! Így legalább megtudhatom, milyen is szerintetek a blog. Köszönöm! :)

Eddig történt: Liza beszámol a múltjáról…ami valljuk be, nem a legszebb.
Castiel megbánja a tetteit. „Rosszul elsült engesztelés” , aminek veszekedés lett a vége…
Liza csak Castielre tud gondolni és a majdnem csókra, valamint Petire, akibe bele is botlik miközben suliba megy.
Összefoglaló: Liza vergődik a két fiú között…
Castiel lép…
Sissy meglepően reagál a fogadásra…

„Miért ilyen a sors? Nem…nem szerethetem Castielt…de…és?”

 Aktuális rész:
Liza szemszöge:
Csak álltunk egymás előtt… Számat egy hang se hagyta el, meg se tudtam szólalni először…
Csak néztem nagy kék szemeit, azok szinte elvarázsoltak… úgy a karjaiba ugranék, de nem tehetem…
Szinte csak arra tudtam gondolni, mindjárt elsírom ismét magam.
Nem, nem! Erősnek kell lenned! – ismételtem folyton magamban, aztán egyszerre erőt véve magamon, megszólaltam:
- Elengednél? – hangom remegett, meg se akartam a választ várni, csak elfutni a közeléből.
- Nem! – hangozott erényes válasza, tele volt erővel és bátorsággal.
- De én akkor is elmegyek! – válaszoltam még mindig az idegességtől és a fájdalomtól telve. Arrébb léptem és el akartam menni mellette, de ő ismét elém állt.
- Engedj el!
- Nem, most én akarok beszélni! – hangja egyre feljebb ment, és arca egyre vörösebb lett.
- Én biztos nem állok le veled csevegni… - vágtam egy grimaszt, olyat mint akit fenéket se érdekel a másik…pedig engem akkor nagyon is érdekelt…de nem tudtam volna úgy a szemébe nézni, vagy még csak hozzá se szólni, hogy el ne bőgjem magam és meg ne ölelném jó szorosan, hogy érezzem velem van.
- De…! – hangja most már ideges volt.
- Háppersze! Várj, mindjárt hozok teát is, hogy elteázgassuk itt a suli időt… Most pedig állj félre!
- Eszembe sincs… - tette karba a kezeit.
- Mindegy… akkor kikerüllek! – megint csak el akartam volna menni mellette, de ő megint csak elém állt.
- Dehogy kerülsz! Hagy hallgass már meg, létszíves! – hangja egyszerre lecsendesedett, és már nem volt olyannyira ideges, mint az előző percekben. Arca kedves, és szelíd volt, kezével vállaimat megérintve parancsolta, most itt maradok és meghallgatom.
- Legyen, de siess! – lágyult meg szívem…bár az már rég olyan volt a mint a fagyi nyáron ha kirakják a harminc fokos hőségben akár két percre is…
- Végre… - mosolygott kicsit aztán nagy levegőt véve hozzákezdett – Én, vagyis mi, azt nem úgy gondoltuk… Mi nagyon szeretünk titeket, és soha nem bántanánk meg, csak most ez úgy jött, és jó ötletnek tűnt… Én szeretlek… - nézett rám nagy szemekkel, de ez a valóság…
- Jah… értem én!
- Akkor most meg van bocsájtva?
- Meg, de ez még nem azt jelenti, hogy a következő időszakban nem kéne értem hajtanod…még mindig nagyon mérges vagyok…  - kis mosolyt küldtem felé, nem akartam, hogy elbizakodja magát…
- Köszönöm! – megölelt. Majd elsírtam magam, és majd nem akartam elengedni… Annyira jó volt az, az ölelés. Istenem milyen jó illata van…
- Akkor megyünk? – nyújtotta felém kezét, és mutatott egyszerre a másikkal az iskola felé.
- Aham… - megfogtam nagy kezeit, ami elég fagyos volt, de befelé menet kicsit jobb lett, mert az enyém a sok sírástól sose hűlt ki… Annyira félek… Hogy ismét elveszítem, pedig most kaptam vissza…
A suliba beértünk nagy nehezen még az előtt, hogy leszidtak volna…
Az osztálytermünk felé menve, mert egy folyosón van a termünk a nyolcadikosokkal, csak a miénk előrébb van. Tehát mentünk, és egyszer csak Castiel jön felénk, és elénk áll. Annyira megijedtem, csak  őt tudtam nézni, és nagyokat nyelve, mert a torkomban kis görcs keletkezett a látványától, erősen megszorítottam Peti kezét és legszívesebben belebújtam volna a kabátja takarásába, hogy ne Castielre nézzek, és ő se lásson engem…

Peti szemszöge:
Aj, annyira boldog vagyok, hogy megbocsájtott Liza, de…
Castiel? Ez meg mit akar megint tőlünk, nem volt elég neki, hogy jól lehordtam, és…na majd most meglássuk!
- Haver, állj már arrébb! – utasítottam a „haverom”, hogy jobban tenné, ha nem az utunkban lenne. Közben Liza egyre erősebben szorította a kezem, annyira kis édes, hogy ennyire fél ettől a bunkótól…
- Na, mi van? Lizám… - vigyorgott…
- Te csak ne szólíts Lizámnak… Ő nem a barátnőd...! – mit képzel ez magáról?
- Ja, azt hittem Liza is érez még valamit irántam…de lehet, hogy ez csak az én képzeletem szüleménye…vagy csak rosszul látok… - kereste Liza tekintetét, aki csak a padlót bámulta, és kezeimből kiszorítva a vért, csak remegett.
- Miről beszél? Neked teljesen elmentek otthonról…
- Jah, akkor nem mondta ezek szerint el Liza, mi is történt? Hehe…a kis huncut! – vigyorgott.
- Mi van? Menjél már ezekkel a hülyeségekkel… - és azzal kikerülve elmentünk mellette, majd Lizától elköszönve bementünk a saját termünkbe. Furcsa volt az előbbi, kicsit el is hittem amit mondott.. de mi történhetett? Meg kel tudnom…

Liza szemszöge:
Ez teljesen meg van húzatva??? Aj, csak csinálja nekem itt a gondokat… én hülye meg még talán tényleg érzek iránta valamit…
Jaj, mi lesz itt még…

Castiel szemszöge: Most aztán rájön Petike, hogy Liza se ártatlan…
Én Lizának nem akartam rosszat, csak vissza akarom kapni…
Kíváncsi vagyok a fejleményekre…

Liza szemszöge:
Beérve a terembe gyorsan helyet foglaltam Sissy mellett és még épp a nyolc órás csengőre értem be…úgyhogy el se késtem…
Az óra elkezdődött, földrajz…utálom…
Sissyvel beszélgettünk kicsit az óra közben:
- Te tudod,hogy Petiék fogadtak rajtunk?
- Aha… - mondta kissé túl nyugottan.
- És? – furcsállottam is, hogy ennyire laza.
- Mi és…?
- Hát, úgy látom te nem nagyon vagy meglepődve…
- Jaj, hát ők fiúk…nekem Ákos mondta el, én legyintettem egyet, és továbbléptem, csak hülyültek! – he? Komolyan ennyi…?
- De, ez akkor is…!
- Mi akkor is?
- Hát, szerintem ez azért több a soknál… - bújt ki a szög a zsákból…
- Szerintem nem kell ennyire komolyan venni ezt, csak lazán…amúgy látom rajtad, te nem csak egy fogadásnak vetted…
- Ami azt illeti…nem! A lényeg kibékültünk mi is… De…
- Mi de? – aj, muszáj volt nekem…
- Semmi... – próbáltam terelni a dolgot…
- Neem! Mond csak el!
- Jaj, Castiel... már megint bekavart!
- Mi az? Talán őt is szereted? – vigyorgott.
- Halkan már! Amúgy nem…ne..m! Aj, majdnem csókolóztunk… - szégyeltem el magam, még a gondolaton is…
- Hé? Azt hittem, ezek szerint…
- Nem, ő akart megcsókolni…
- És te? Te akartad?
- … - csend…csak ennyit szóltam hozzá.
- Ezek szerint… - mosolygott, közben fejét vakargatta.
- Hagyjuk most! És még el is mondta Petinek, hogy beszélt velem… - hűltem el…
- Ej, jól bekavart… majd kimagyarázod magad…ügyes vagy te! – kacsintott egyet.
- Ez nem ilyen egyszerű…mindegy figyeljünk a tanárra, mert még kiszúr minket…
- Há’ jó… - és a tanárra szegeztük szemünket, majdnem elaludtunk…
Az óra végeztével a mosdó felé vettem az irányt, de Peti elém állt, és megkérdezte:
- Liza, kérlek mond, igaz amit Castiel mondott? – nézett rám boci szemekkel, én pedig csak falfehéren bámultam ki magamból…

 Előzetes: A fiúk is megnézik a pohár alját és rájönnek mekkora hülyeséget tettek…
Liza korházba kerül… aggódás mindenhol…

22. Vallomás, és...

Nos, mivel már harmadjára kezdtem el megírni ezt a részt….többé nem leszek hajlandó ezt megtenni! XD
Viszont a jó, hogy azért írom meg harmadjára is, mert most kicsit elmegyünk más irányba, és az írástudásom másik oldalát is megcsillanthatom! :D
Remegtem… Szinte remegtem az idegtől, ami bennem feszült, már nagyon rég óta…
Ha jól tudom, egészen négy éves korom óta, csak feszül…egyre feszül a húr…
Itt szakadt el.
A bántások sorozata, az áldozatok, a szenvedés…itt bent, már rég halmozódott.
Egyszerűen nem…nem bírom elfelejteni, de, hogy is tudnám? Hiszen már mindent átéltem….Szinte mindent…
Nem az vagyok akinek ismertek… Kívülről lehet, hogy erősnek, bátornak, és az önbizalommal telítve látszom, de belül…belül csak a lerombolt fal…az a fal…
Ami egykor várként állt bennem, mert egyesek miatt fel kellett állítani…
És belül, ha még az a fal le is van rombolva, még mindig félve tekintek ki a nagyvilágba, és csak nagyon nehezen tudtam feldolgozni a helyzetet ami akkor régen kialakult, jóformán sehogy se…teljesen nem…

Az anyám igazából nem is akart engem, csak az apám…ő egy szemét alak…és az anyut a tudtán kívül bedrogozta…akkor este fogantam én…
Annak a szörnyű tettnek a bizonyítékaként, igen…én csak egy bizonyíték vagyok…
Csak az…vagy nem?

Aztán apámat lecsukták… majd mikor négy éves lettem, az állatot kiengedték a ketrecéből…
Anyám naívan visszafogadta, meg is bánta…bántuk…
Eladósodtunk mert ő minden nap piásan jött haza, minket vert minden egyes áldott nap, mikor úgy kívánta...a szomszédokat pedig megfenyegette, ha feljelentik, őket is bántsák…
Végül szerencsénkre megmentettek… De csak az árán, hogy a fejünk felől egyúttal a fedelet is elvitték…
Kis albérletben laktunk addig, akkor lecsukták az apámat, végre már…nagyon sok időre…
De néhány hét múlva jött a kilakoltatási papír…és mi kerültünk anyával az utcára…
Házról-házra mentünk kéregetni, csóróskodni…igen a megaláztatás legalja…
És ez még nem semmi!
Egyikről a másik hajléktalan szállóra mentünk, egyszer még el is akartak anyától venni…a gyámügy…
De végső soron megfordult a szerencsétlenségünk, és fedél felé jutottunk…
Aztán jött a sokk…anya terhes lett.
Én akkor öt lehettem, és nem értettem, hogy lehet, hogy anya ismét állapotos?
Anya szörnyű titok árult el nekem…mikor lakáshoz jutottunk, ő dolgozni kezdett, de azt sose tudtam hol…anyám már prosti is volt…
Mikor ezt elmondta hét évesen nekem, egy világ omlott össze bennem…az anyám nem az akinek hittem?
Meg lehet érteni…nagy szükségünk volt a pénzre…de így?
Még a szüleitől is kérhetett volna, de neki ezt kellett tennie…a szülei öregek otthonában voltak, és pénzük? Mi volt az…öt forint ha volt… az már luxusnak számított…
Anyára egészen kilenc éves koromig, csak egy….nem is tudom, mint egy…arra….
Úgy gondoltam rá…nem volt anyám, azt éreztem mindenki elhagyott…
Aztán végül is, nem bírtam, éreztem meg kell neki bocsájtanom…és éreztem jól tettem.
Ő mindent csak miattunk tett…

Az apám még mindig börtönben ül…nekünk lett pótpapánk, egy kertes házunk, és itt van Jackson, aki ugyan féltestvérem, de hiszem, ő igazán a testvérem…nagyon szeretem!

Tehát megjártam én már mindent…pszihológusnál is voltam már… jártam a mocskos, büdös útszéliek között…és annyi rosszat láttam és annyira sokszor voltam rossz helyzetbe…ezt mind feldolgozni, egy élet is kevés…

És most itt tartok…itt…már megint padlón…

Vagyis jobban mondva a földön, egy fának dőlve, és sírva…
Könnyeimet törölgettem, miközben valakit láttam jönni.
Szemem még mindig könnybe volt lábadva, így nem nagyon láttam belőle semmit…
Közelebb érve leült mellém, és megkérdezte:
- Csak nem sírunk? Ha…ha… - ekkor már tudtam, hogy ki ül mellettem.
- Figyelj, nem kértem, hogy ide gyere, és ismét csak megbánts…arra most… - hangom elcsuklott, és ismét nagy könnycseppek folytak le az arcomon, végig egészen az államig, ahonnan nagy kabátomra estek a cseppek, és kis tavacska keletkezett…
- Mi van Petike rossz volt hozzád?
- Te, most már húzz innen, nagyon idegesítő a jelenléted, nem kell, hogy még szarabbul érezzem magam… - beletemetkeztem kezeimbe, és úgy sírtam tovább…
- Na…bocs… - ekkor valami hideg megérintette a kezem, és lehámozta arcomról, majd fejem magam felé fordította  - Ne sírj már… olyan rossz így látni…
- Most örülsz? Hiszen miattad is sírok! Amit tettél…és most is teszel! – fejemet csökönyösen elfordítottam.
- Nem szállnál le erről a témáról… elegem van, hogy csak ezzel jöttök nekem! Minden ember tévedhet…
- És te tévedtél? – néztem rá nagy szemekkel.
- Szerinted…ha nem így gondolnám, nem ülnék itt melletted, és nem… - fejemet ismét maga felé fordítva, felém kezdett el hajolni, mi a fenét csinál ez?
 - Hé!!! – löktem el magamtól…
- Mi az? Te nem…a…
- Nem! Menjél már… ez a valóság…itt ennyivel nem intézed el a dolgokat, és én járok valakivel, nem csalnám meg úgy, mint te…
- Hát mát megint itt tartunk! Cseszd meg! A fenébe is…hogy…most megyek…!
- Menj is…ide se kellett volna jönnöd! Csá! – a francba… hogy lehetek ilyen lágy szívű…erősnek kell lennem, Castiel rossz…Castiel hülye…Castiel nem kell…Petit szeretem…de….
„Nem nincs de!!!” – súgta a belső hangom, de az agyam csak Castielen, Petin, és azon a majdnem csókon tudott járni…

Már megint magamba fordultam és sírtam…a csengő becsengetett…
Mennem kellett órára..összekapartam magam és elindultam az iskola felé, ahol viszont Petibe botlottam, szó szerint…