Nos, mivel már harmadjára kezdtem el megírni ezt a részt….többé
nem leszek hajlandó ezt megtenni! XD
Viszont a jó, hogy azért írom meg harmadjára is, mert most kicsit elmegyünk más irányba, és az írástudásom másik oldalát is megcsillanthatom! :D
Remegtem… Szinte remegtem az idegtől, ami bennem feszült, már nagyon rég óta…
Ha jól tudom, egészen négy éves korom óta, csak feszül…egyre feszül a húr…
Itt szakadt el.
A bántások sorozata, az áldozatok, a szenvedés…itt bent, már rég halmozódott.
Egyszerűen nem…nem bírom elfelejteni, de, hogy is tudnám? Hiszen már mindent átéltem….Szinte mindent…
Nem az vagyok akinek ismertek… Kívülről lehet, hogy erősnek, bátornak, és az önbizalommal telítve látszom, de belül…belül csak a lerombolt fal…az a fal…
Ami egykor várként állt bennem, mert egyesek miatt fel kellett állítani…
És belül, ha még az a fal le is van rombolva, még mindig félve tekintek ki a nagyvilágba, és csak nagyon nehezen tudtam feldolgozni a helyzetet ami akkor régen kialakult, jóformán sehogy se…teljesen nem…
Az anyám igazából nem is akart engem, csak az apám…ő egy szemét alak…és az anyut a tudtán kívül bedrogozta…akkor este fogantam én…
Annak a szörnyű tettnek a bizonyítékaként, igen…én csak egy bizonyíték vagyok…
Csak az…vagy nem?
Aztán apámat lecsukták… majd mikor négy éves lettem, az állatot kiengedték a ketrecéből…
Anyám naívan visszafogadta, meg is bánta…bántuk…
Eladósodtunk mert ő minden nap piásan jött haza, minket vert minden egyes áldott nap, mikor úgy kívánta...a szomszédokat pedig megfenyegette, ha feljelentik, őket is bántsák…
Végül szerencsénkre megmentettek… De csak az árán, hogy a fejünk felől egyúttal a fedelet is elvitték…
Kis albérletben laktunk addig, akkor lecsukták az apámat, végre már…nagyon sok időre…
De néhány hét múlva jött a kilakoltatási papír…és mi kerültünk anyával az utcára…
Házról-házra mentünk kéregetni, csóróskodni…igen a megaláztatás legalja…
És ez még nem semmi!
Egyikről a másik hajléktalan szállóra mentünk, egyszer még el is akartak anyától venni…a gyámügy…
De végső soron megfordult a szerencsétlenségünk, és fedél felé jutottunk…
Aztán jött a sokk…anya terhes lett.
Én akkor öt lehettem, és nem értettem, hogy lehet, hogy anya ismét állapotos?
Anya szörnyű titok árult el nekem…mikor lakáshoz jutottunk, ő dolgozni kezdett, de azt sose tudtam hol…anyám már prosti is volt…
Mikor ezt elmondta hét évesen nekem, egy világ omlott össze bennem…az anyám nem az akinek hittem?
Meg lehet érteni…nagy szükségünk volt a pénzre…de így?
Még a szüleitől is kérhetett volna, de neki ezt kellett tennie…a szülei öregek otthonában voltak, és pénzük? Mi volt az…öt forint ha volt… az már luxusnak számított…
Anyára egészen kilenc éves koromig, csak egy….nem is tudom, mint egy…arra….
Úgy gondoltam rá…nem volt anyám, azt éreztem mindenki elhagyott…
Aztán végül is, nem bírtam, éreztem meg kell neki bocsájtanom…és éreztem jól tettem.
Ő mindent csak miattunk tett…
Az apám még mindig börtönben ül…nekünk lett pótpapánk, egy kertes házunk, és itt van Jackson, aki ugyan féltestvérem, de hiszem, ő igazán a testvérem…nagyon szeretem!
Tehát megjártam én már mindent…pszihológusnál is voltam már… jártam a mocskos, büdös útszéliek között…és annyi rosszat láttam és annyira sokszor voltam rossz helyzetbe…ezt mind feldolgozni, egy élet is kevés…
És most itt tartok…itt…már megint padlón…
Vagyis jobban mondva a földön, egy fának dőlve, és sírva…
Könnyeimet törölgettem, miközben valakit láttam jönni.
Szemem még mindig könnybe volt lábadva, így nem nagyon láttam belőle semmit…
Közelebb érve leült mellém, és megkérdezte:
- Csak nem sírunk? Ha…ha… - ekkor már tudtam, hogy ki ül mellettem.
- Figyelj, nem kértem, hogy ide gyere, és ismét csak megbánts…arra most… - hangom elcsuklott, és ismét nagy könnycseppek folytak le az arcomon, végig egészen az államig, ahonnan nagy kabátomra estek a cseppek, és kis tavacska keletkezett…
- Mi van Petike rossz volt hozzád?
- Te, most már húzz innen, nagyon idegesítő a jelenléted, nem kell, hogy még szarabbul érezzem magam… - beletemetkeztem kezeimbe, és úgy sírtam tovább…
- Na…bocs… - ekkor valami hideg megérintette a kezem, és lehámozta arcomról, majd fejem magam felé fordította - Ne sírj már… olyan rossz így látni…
- Most örülsz? Hiszen miattad is sírok! Amit tettél…és most is teszel! – fejemet csökönyösen elfordítottam.
- Nem szállnál le erről a témáról… elegem van, hogy csak ezzel jöttök nekem! Minden ember tévedhet…
- És te tévedtél? – néztem rá nagy szemekkel.
- Szerinted…ha nem így gondolnám, nem ülnék itt melletted, és nem… - fejemet ismét maga felé fordítva, felém kezdett el hajolni, mi a fenét csinál ez?
- Hé!!! – löktem el magamtól…
- Mi az? Te nem…a…
- Nem! Menjél már… ez a valóság…itt ennyivel nem intézed el a dolgokat, és én járok valakivel, nem csalnám meg úgy, mint te…
- Hát mát megint itt tartunk! Cseszd meg! A fenébe is…hogy…most megyek…!
- Menj is…ide se kellett volna jönnöd! Csá! – a francba… hogy lehetek ilyen lágy szívű…erősnek kell lennem, Castiel rossz…Castiel hülye…Castiel nem kell…Petit szeretem…de….
„Nem nincs de!!!” – súgta a belső hangom, de az agyam csak Castielen, Petin, és azon a majdnem csókon tudott járni…
Már megint magamba fordultam és sírtam…a csengő becsengetett…
Mennem kellett órára..összekapartam magam és elindultam az iskola felé, ahol viszont Petibe botlottam, szó szerint…
Viszont a jó, hogy azért írom meg harmadjára is, mert most kicsit elmegyünk más irányba, és az írástudásom másik oldalát is megcsillanthatom! :D
Remegtem… Szinte remegtem az idegtől, ami bennem feszült, már nagyon rég óta…
Ha jól tudom, egészen négy éves korom óta, csak feszül…egyre feszül a húr…
Itt szakadt el.
A bántások sorozata, az áldozatok, a szenvedés…itt bent, már rég halmozódott.
Egyszerűen nem…nem bírom elfelejteni, de, hogy is tudnám? Hiszen már mindent átéltem….Szinte mindent…
Nem az vagyok akinek ismertek… Kívülről lehet, hogy erősnek, bátornak, és az önbizalommal telítve látszom, de belül…belül csak a lerombolt fal…az a fal…
Ami egykor várként állt bennem, mert egyesek miatt fel kellett állítani…
És belül, ha még az a fal le is van rombolva, még mindig félve tekintek ki a nagyvilágba, és csak nagyon nehezen tudtam feldolgozni a helyzetet ami akkor régen kialakult, jóformán sehogy se…teljesen nem…
Az anyám igazából nem is akart engem, csak az apám…ő egy szemét alak…és az anyut a tudtán kívül bedrogozta…akkor este fogantam én…
Annak a szörnyű tettnek a bizonyítékaként, igen…én csak egy bizonyíték vagyok…
Csak az…vagy nem?
Aztán apámat lecsukták… majd mikor négy éves lettem, az állatot kiengedték a ketrecéből…
Anyám naívan visszafogadta, meg is bánta…bántuk…
Eladósodtunk mert ő minden nap piásan jött haza, minket vert minden egyes áldott nap, mikor úgy kívánta...a szomszédokat pedig megfenyegette, ha feljelentik, őket is bántsák…
Végül szerencsénkre megmentettek… De csak az árán, hogy a fejünk felől egyúttal a fedelet is elvitték…
Kis albérletben laktunk addig, akkor lecsukták az apámat, végre már…nagyon sok időre…
De néhány hét múlva jött a kilakoltatási papír…és mi kerültünk anyával az utcára…
Házról-házra mentünk kéregetni, csóróskodni…igen a megaláztatás legalja…
És ez még nem semmi!
Egyikről a másik hajléktalan szállóra mentünk, egyszer még el is akartak anyától venni…a gyámügy…
De végső soron megfordult a szerencsétlenségünk, és fedél felé jutottunk…
Aztán jött a sokk…anya terhes lett.
Én akkor öt lehettem, és nem értettem, hogy lehet, hogy anya ismét állapotos?
Anya szörnyű titok árult el nekem…mikor lakáshoz jutottunk, ő dolgozni kezdett, de azt sose tudtam hol…anyám már prosti is volt…
Mikor ezt elmondta hét évesen nekem, egy világ omlott össze bennem…az anyám nem az akinek hittem?
Meg lehet érteni…nagy szükségünk volt a pénzre…de így?
Még a szüleitől is kérhetett volna, de neki ezt kellett tennie…a szülei öregek otthonában voltak, és pénzük? Mi volt az…öt forint ha volt… az már luxusnak számított…
Anyára egészen kilenc éves koromig, csak egy….nem is tudom, mint egy…arra….
Úgy gondoltam rá…nem volt anyám, azt éreztem mindenki elhagyott…
Aztán végül is, nem bírtam, éreztem meg kell neki bocsájtanom…és éreztem jól tettem.
Ő mindent csak miattunk tett…
Az apám még mindig börtönben ül…nekünk lett pótpapánk, egy kertes házunk, és itt van Jackson, aki ugyan féltestvérem, de hiszem, ő igazán a testvérem…nagyon szeretem!
Tehát megjártam én már mindent…pszihológusnál is voltam már… jártam a mocskos, büdös útszéliek között…és annyi rosszat láttam és annyira sokszor voltam rossz helyzetbe…ezt mind feldolgozni, egy élet is kevés…
És most itt tartok…itt…már megint padlón…
Vagyis jobban mondva a földön, egy fának dőlve, és sírva…
Könnyeimet törölgettem, miközben valakit láttam jönni.
Szemem még mindig könnybe volt lábadva, így nem nagyon láttam belőle semmit…
Közelebb érve leült mellém, és megkérdezte:
- Csak nem sírunk? Ha…ha… - ekkor már tudtam, hogy ki ül mellettem.
- Figyelj, nem kértem, hogy ide gyere, és ismét csak megbánts…arra most… - hangom elcsuklott, és ismét nagy könnycseppek folytak le az arcomon, végig egészen az államig, ahonnan nagy kabátomra estek a cseppek, és kis tavacska keletkezett…
- Mi van Petike rossz volt hozzád?
- Te, most már húzz innen, nagyon idegesítő a jelenléted, nem kell, hogy még szarabbul érezzem magam… - beletemetkeztem kezeimbe, és úgy sírtam tovább…
- Na…bocs… - ekkor valami hideg megérintette a kezem, és lehámozta arcomról, majd fejem magam felé fordította - Ne sírj már… olyan rossz így látni…
- Most örülsz? Hiszen miattad is sírok! Amit tettél…és most is teszel! – fejemet csökönyösen elfordítottam.
- Nem szállnál le erről a témáról… elegem van, hogy csak ezzel jöttök nekem! Minden ember tévedhet…
- És te tévedtél? – néztem rá nagy szemekkel.
- Szerinted…ha nem így gondolnám, nem ülnék itt melletted, és nem… - fejemet ismét maga felé fordítva, felém kezdett el hajolni, mi a fenét csinál ez?
- Hé!!! – löktem el magamtól…
- Mi az? Te nem…a…
- Nem! Menjél már… ez a valóság…itt ennyivel nem intézed el a dolgokat, és én járok valakivel, nem csalnám meg úgy, mint te…
- Hát mát megint itt tartunk! Cseszd meg! A fenébe is…hogy…most megyek…!
- Menj is…ide se kellett volna jönnöd! Csá! – a francba… hogy lehetek ilyen lágy szívű…erősnek kell lennem, Castiel rossz…Castiel hülye…Castiel nem kell…Petit szeretem…de….
„Nem nincs de!!!” – súgta a belső hangom, de az agyam csak Castielen, Petin, és azon a majdnem csókon tudott járni…
Már megint magamba fordultam és sírtam…a csengő becsengetett…
Mennem kellett órára..összekapartam magam és elindultam az iskola felé, ahol viszont Petibe botlottam, szó szerint…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése